Mercier bíboros : Kispapjaimhoz (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1910)

Második konferencia. Az összeszedettség és a hallgatás a keresztény tökéletesség szempontjából

A MAGÁNY

17

gos anyai gondviselése meghozta számomra azt a menedékhelyet, amelyet annyira kerestem. Istennek hála érte!» «O beata solitudo, sola beatitudo/»

Van-e valaki Önök között, aki maga is nem érezte volna a magány boldogító varázsát, amit Krisztus követésének szerzője minden bensőséges léleknek annyira ajánl: «Cella continuata dulcescit.... In silentio et quiete proficit anima devota .... Ibi invenit fluenta lacrymarum, quibus singulis noctibus se lavet et mundet, ut Conditori suo tanto familiarior fiat, quanto longius ab omni saeculari tumultu degit.»1

Ismertem ifjakat, akikre a világban minden csak úgy mosolygott: család, örömök, utazások, remények — és semmi sem hiányzott számukra. S mégis valami belső hang ismételten azt sugallta nekik, mit egykor Ábrahámnak: «Menj ki a te földedről és rokonságodból és jöjj azon földre, amelyet mutatok neked» ; »exi de terra tua et de cognatione tua et veni in ten am, quam monstravero tibi».2

Isten hívását követve,a magányba vonultak és ott édesebben szólt Isten szivükhöz, mint bármikor máskor.

Es mihelyt magára maradt szerény cellájának négy fehér fala közt, a kispap térdre hullott s örömtől áradva, feszületét szivére szorítva, újból elmondotta a zsoltáros énekét: ((.Melior est dies una in atriis tuis super millia»,3 Jobb egy nap a te tornácaidban, mint ezer év távol a te szentélyedtől.

1 De Imit. Chr. lib. I. cap. XX. 5. et 6.

2 Ap. Csel. 7, 3.

3 Zsolt 83, 11.

Mercier bíboros : Kispapjaimhoz.

2