Scheeben M. József: Az isteni malaszt fensége - 68. évfolyam (P. Nieremberg nyomán) (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1905)
Ötödik könyv. A malaszt megszerzése, fölhasználása, gyarapítása és megőrzése lelkünkben
ÖTÖDIK KÖNYV 515 retetünk mindig nagyobb legyen. Aztán többé nem fogunk erényeinkkel és jótetteinkkel dicsekedni, hanem sokkal inkább szégyenkezni fogunk, sőt megrémülni, hogy Istent eddig oly kevéssé szerettük és malasztját oly kevéssé használtuk föl. 12. Még tovább haladva magunkat meg fogjuk vetni és örülni, hogy mások megvetnek, ha a végtelen és irántunk oly mérhetetlenül bőkezű isteni jóságot vétkekkel megsértettük. Ha Isten malasztot nem adott volna s így kevesebb kötelezettségünk volna iránta, még akkor is a semmiségig kellene megalázódnunk és magunkat örökös megvetésre méltóknak tartanunk vétkeink miatt. De adott malasztot, s azért úgy sértettük meg, mint legkedvesebb atyánkat, visszautasítottuk gyengéd szere- tetét és lábbal tiportuk legdrágább adományát. Szentségének pecsétjét sértettük meg, a melyet lelkünkre nyomott. Micsoda megvetést érdemiünk ezért. Nincs megalázás, nincs mellőzés, melyet nem kellene örömmel elviselnünk. És kivált, ha most Istent megint igaz, természetfölötti szeretettel átkaroljuk, nem fogjuk-e azokért, a miket előbb ellene vétettünk, magunkat oly nagy fokban megvetni, mint a mennyire most szeretjük, vagyis mindennél inkább. Valóban, ha sohasem nagy és mindig csak bocsánatos bűnöket követtünk volna el, ezeket is tulajdonkép rossz szándék nélkül, ha csak Isten belső tanácsait hanyagoltuk volna el, ha csak oly hidegek lettünk volna az imádságban, oly tiszteletlenek, oly közömbösek Isten szent jelenléte iránt, mint sajnos, lenni 33*
