Scheeben M. József: Az isteni malaszt fensége - 68. évfolyam (P. Nieremberg nyomán) (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1905)
Ötödik könyv. A malaszt megszerzése, fölhasználása, gyarapítása és megőrzése lelkünkben
512 AZ ISTENI MALASZT FENSÉGE hogy a keresztény malasztnak, a mely természetünket oly megmérhetetlenül fölemeli, semmi sem kedvez kevésbbé, mint épen az alázatosság. Pedig nem így áll a dolog. 7. Ha Isten annyira fölemel, hogy saját természetének részeseivé tesz, azt tisztán kegyelemből és szerétéiből teszi, nem pedig azért, mert megérdemeljük. Természetünknek érdemetlenségét pedig annál inkább érezzük, mennél jobban ismerjük a malaszt szépségét és fönségét. Ekkor látjuk csak igazán, hogy mily keveset ér természetünk, mily gyarlók természetes tökéletességeink a malaszt javaihoz és pompájához képest. Ezeket saját erőnkből meg sem tudjuk szerezni. Érezzük, mily kevéssé hasonlít természetünk a malaszt nélkül a nagy Istenhez, mily kevéssé érdemes Isten szeretetére és tetszésére. Pirulni fogunk Isten leereszkedő és kegyes szeretetének láttára. Méltatlanoknak érezzük magunkat arra, hogy Isten oly mélyen leereszkedjék hozzánk, hogy magához emeljen és a jámbor Jobbal fölkiáltunk : «Mi az ember, hogy annyira megdicsőíted, vagy miért fordítod feléje szivedet».1 8. Azért általános szabályként azt kell mondanunk, mennél magasabbra emeli föl Isten a teremtményt, annál inkább lehet és kell is a teremtménynek magát megvetnie. Kit áldott meg Isten nagyobb és több malaszttal, mint az istenanyát? És mégis ki volt nála alázatosabb? Alázatos volt, mert jól tudta, hogy minden jeles tulajdonsága Isten ajándéka, Istent illeti érte 1 Jób, 7, 17.
