Scheeben M. József: Az isteni malaszt fensége - 68. évfolyam (P. Nieremberg nyomán) (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1905)

Ötödik könyv. A malaszt megszerzése, fölhasználása, gyarapítása és megőrzése lelkünkben

tetére és erőt ad, hogy viszontszeressük, a mit egyetlen más szerető sem tud megtenni.

3. .Ezenfölül oly bensőkép egyesül a lélekkel, hogy nemcsak legbensejében van jelen, hanem egy egészet, egy szellemet alkot vele.1 Semmi sem természetesebb, minthogy a lélek ily kimondhatatlan szeretet láttára az izzó szeretet tüzétől lángra lobbanjon. Semmi sem természetesebb, mint az, hogy egynek érezze magát azzal, a ki élteti, a ki közelébe vonzza.

A tűznek az a természete, hogy világítson és melegítsen. A malaszt az isteni természetből előtörő tűz. Áthatja a lelket és a legtisztább isteni tűz képmásává megdicsőíti. Ennélfogva természete a malasztnak, hogy világítson és melegítsen, világítson az ismeret, melegítsen az isteni szeretet közlésével. A malaszt természetesen akkor fog igazán világítani, ha majd átváltozik a megdicsőülés fényévé és Istent szinről- színre fogja bemutatni. Egész addig kiváltképen melegének hatását kell éreztetnie.

4. A mint Isten szemlélete teszi a mennyei megdicsőülés legfőbb és legtermészetesebb tényét, akkép Isten szeretete a legtermészetesebb és legfontosabb ténye e földön a malaszt állapotában élőknek. Azért mondja az isteni Üdvözítő: «Tüzet jöttem bocsátani a földre, és mit akarok mást, minthogy égjen».2

Engedjük, hogy mikor a malaszt tüze lelkünket megdicsőíti és megszépíti, akkor akaratunkat is lángoló szeretetre gyújtsa, hogy szeretetben éljünk és dolgozzunk.

1 Kor. I. 6, 17.

2 Luk. 12, 49.

ÖTÖDIK KÖNYV 491