Scheeben M. József: Az isteni malaszt fensége - 68. évfolyam (P. Nieremberg nyomán) (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1905)

Második könyv. Magasztos és titokzatos összeköttetésünk Istennel, melyet a malaszt eszközöl

224

AZ ISTENI MALASZT FENSÉGE

a földön — kérdezzük szent Anzelmmel — akár az alvilágban, a mi nem volna szükségképen alárendeltje az Úr barátainak és gyermekeinek?

Isten minden földi lényt az emberért teremtett, így akarta kifejezni becsülését az iránt, ki már természeténél fogva értelmes lelkében hordozza Isten képét. Képzelhető-e, hogy midőn az Isten képét magán viselő embert isteni természetének részesévé tette, akkor a teremtmények ezen alárendeltségét megszüntette volna?

A mint a természet rendjében élő ember koronája és dísze a földnek, úgy a malaszt állapotában levő lélek koronája és ékessége a mennynek és a földnek, szóval az egész teremtésnek. Isten egyszülött fiáról azt tanítja vallásunk, hogy minden érette van, hogy dicsőítése és magasztalása legfőbb rendeltetése mindennek az égben és a földön. De mivel Isten fogadott fiai egyenlők vele, azért vele együtt uralkodnak. Istennek egész szeretete rájuk is kiárad és az egyszülött Fiúval egyetemben a teremtés célját teszik.1

4. A malaszt természetfölötti erejének segítségével végre már meg kell vetnünk, sőt lábbal tipornunk mindazt, a mi kevélységünknek és érzékiségünknek hízeleg. Bátran kell dacolnunk azoknak haragjával és megvetésével, a kik elrettenthetnének Isten szolgálatától.2 Feladatunk legyőzni a világot és beoltani önmagunkba azt a fejedelmi lelkületet, a melyről már Dávid beszél.3 Ha mindezt elértük, akkor magunkra alkalmazhatjuk

1 Conaissance de Jésus-Christ, (ed Schouppe) 564 ss.

2 Gregor. M., Moral. 1. 4, n. 56.

3 50. Zsolt. 14.