Scheeben M. József: Az isteni malaszt fensége - 68. évfolyam (P. Nieremberg nyomán) (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1905)

Második könyv. Magasztos és titokzatos összeköttetésünk Istennel, melyet a malaszt eszközöl

132

AZ ISTENI MALASZT FENSÉGE

Benső ez az egység, oly benső, hogy az Istenben boldogult és nagy tudományú karthauzi Dénes szavai szerint Istennel közös beszédünk, titkunk, foglalkozásunk, érzésünk, kívánságunk és érdekünk van.1

Tényleg, ki mondhatná magáról az Istennel egyesült keresztényen kívül e fenkölt szavakat: «Nekem pedig jó az Istenhez ragaszkodnom».2 Ki Istenhez ragaszkodik, az állandóan beszél vele imádságában és társalog vele elmélkedésben. Figyelemmel hallgatja Isten szavának édes hangját, mohó vágyódással fogadja tőle a sugallatokat és ösztönzéseket, kevésbbé fél a haláltól, mint attól, hogy Istenétől elszakadjon s ha megesik, hogy nem veszi észre a megszokott bizalmasság barátságos jeleit, mély fájdalom száll ja meg szivét, sóhajtozik, fél, hogy hibája miatt vonta meg tőle Isten jelenlétének édességét.

Viszont Isten is kitárja előtte szivét, malasztjában részesíti, minden veszedelemmel szemben különös oltalmába veszi lelkét, titkai iránt érzéket és oly békességet ad neki, mely felülmúl minden képzelmet. Maga Isten mondja : «Gyönyörűségem az emberek fiaival lenni».3 Ha embertől származnék e kijelentés, két- kedőleg csóválnók fejünket. Ki ne tartaná túlzásnak azt, hogy Istennek gyönyörűsége köztünk időzni. De ha Isten maga mondja, szavának hitelt kell adnunk. El kell hinnünk, hogy Isten jelenléte szivünknek oly fönséget kölcsönöz, melynek nagysága őt magát is kielégíti.

1 Dionys. Carthus., Comment, in. I. Joann. 1, 9.

2 72. Zsolt. 28.

3 Péld. 8, 31.