Scheeben M. József: Az isteni malaszt fensége - 68. évfolyam (P. Nieremberg nyomán) (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1905)

Második könyv. Magasztos és titokzatos összeköttetésünk Istennel, melyet a malaszt eszközöl

MÁSODIK KÖNYY

123

ben. Ezen igazságtól áthatott hittudósok habozás nélkül állítják, hogy Isten a malaszt állapotában levő lelkekben akkor is továbbra lakoznék,1 ha a többi teremtményeket el is hagyná. A teremtett világ a malasztos lélek mellett alig nevezhető Isten templomának, ha mégis annak mondjuk, akkor a lélek az oltár és Istennek szentségháza.

Ha a mindenség Isten háza, akkor a lélek legkedvesebb terme. Helyesebben nevezzük azonban az egész természetet Isten zsámolyának, melyre ráborul ruhájának széle, a malasztos lelket pedig Isten trónusának, melyet betölt isteni fölsége.

Sőt ez sem kielégítő. Ha megfelelőbb hasonlatot akarunk, akkor azt kell mondanunk, hogy a meg- igazult lélekben úgy lakik a Szentlélek, mint az emberi lélek a szívben, melyet éltet, mozgat és igazgat.

8. A Szentiéleknek szent jelenléte lelkűnkben addig tart, a míg a malasztot megőrizzük. A Szentlélek nem akkép jön szivünkbe, mint valami tovasiető vendég, hogy rövid időzés után újból távozzék. Hiszen a Megváltó úgy imádkozott értünk az Atyához, hogy küldje el hozzánk a Vigasztalót, az igazság Lelkét, hogy örökre bennünk maradjon.2 E magas vendég örök lakást akar bennünk venni, hogy soha el ne hagyjon, hanem bevezessen az örök hazába.

Csodálatos fönségű a malaszt, mely oly magas, oly édes, oly szent vendéget hoz lelkűnkbe s őt oly bensőkép, oly elválaszthatatlanul egyesíti velünk.

1 Salmantic. II, tr. 6, d. 19, n. 77. Gonet, Clypeus II, d. 13, n. 31.

2 Ján. 14, 16,