Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)
Harminckettedik fejezet
HARMINCKETTEDIK FEJEZET. 405 A szép és fenséges halálok kétségtelenül vigasztalták Chantal anyát, de nem kevésbbé gyötörték is lelkét, mert mindinkább magára hagyták fájdalmainak terhével, melyek napról-napra növekedtek. «Gyámoltalan öregségemben — írta egyik főnöknőhöz — egészen elárvultam; első kedves társaim eltávoztak az égbe, itt hagytak a szenvedéses földön. Ők már érett gyümölcsök voltak, méltók az égi király asztalára, én az ágon maradtam... mert még éretlen, talán romlott vagy férges vagyok.1 Írását könyeivel öntözte. Chatel anya halála után az annecy-i kolostorban főnöknőt kellett választani. A figyelem Chantal anyára irányult, ki nemrég tette le hivatalát. Térden állva kérte a nővéreket, ajándékozzák neki öregsége végső napjait. Mégis újra megválasztották főnöknőnek. E hír hallatára nem fojthatta vissza könyeit, de csakhamar erőt vett magán, tudta, hogy ez az utolsó három éve lesz, azért friss erővel vette kezébe rendjének kormányát. «E három év — mondta — érdemelje ki számomra az örökkévalóságot, mert ezalatt forrást akarok fakasztani, a Visitatio hamisítatlan szellemének, a tökéletes engedelmességnek élőforrását.» A választás után szombaton gyűlésbe hívta a nővéreket, beszédet intézett hozzájok, melyből a nagy lélek férfias ereje tűnik elő. «Mivel Isten — mondta — ismét gondjaimra bízta önöket, elhatároztam, hogy Isten segítségével semmit el nem mulasztok, mi az erények útján előbbre viheti a lelket. Erős a meggyő- 1 1 Vies des premieres mères, I. 205.
