Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)

Harminckettedik fejezet

HARMINCKETTEDIK FEJEZET.

397

iák a jövőt... Remegve kérdezzük, mit tehettek, hogy mégis alázatosak maradtak ? Míg diadalmenetben hordozták őket körül s lábaikat csókolták, szivök rejtekében megalázta őket Isten, megszégyenítő csapásokkal látogatta, szivök mélyén haláltusát indított meg, mely elfeledtette velők a világ tiszteletét.

Le nem írható, mily hevesen támadták a kisértések Chantal anyát élte utolsó éveiben. «Lássák leányaim —-, mondá — odajutottam, hogy e világon már semmi sem nyújt vigasztalást, csak ez a szó: halál. Átkutatom emlékezetemet, mennyit éltek atyám, öregapám, őseim, keresem a vigasztaló gondolatot, hogy rövid már e földi életem.» Máskor így szólt : «Nem gondolok többé azzal, mikor halok meg, aggódom, hogy csak az időt pazarlóm a gondolattal, hogy atyám hetvenhárom évig élt s magam sem leszek öregebb. Különben is sovány vigasztalás.» Szavajárása volt: «Áldozzuk magunkat az életnek, mint egykor a vértanúk a halálnak».

A rettenetes megpróbáltatások között, melyek oly mélyen szomorú szavakat váltottak ki, új fényben jelenik meg nagy tökéletessége. Égtek a benső kínok, s kedvesen mosolygott az arca, fiatalabb leányai nem is gyanították lelki fájdalmait. «Hiába tépdeste a vihar a szeretet rózsáját, — írja Chaugy anya — megőrizte üdeségét, elbájoló illatát.» 1

Isten sem hagyta egészen magára szolgálóját. Elküldte angyalait, hogy erősítsék halálküzdelmében. Mikor egyszer mély szomorúságba merült, szózatot

i Mémoires, p. 450.