Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)

Harminckettedik fejezet

HARMINCKETTEDIK FEJEZET.

393

resztre feszített Jézus nem teheti, hogy az ilyent annyi hosszú év alatt ne érintse a szenvedés vesszejével. «Leányom, mondá a szent alapítónő egyik fiatal nővérnek, ki akkor először Ízlelte meg a kereszt keserűségét, engem már negyven év óta gyötörnek a kisértések, elcsüggedjek? Nem, remélni akarok az Istenben, még ha meg is ölne, vagy örökre megsemmisítene». S ezeket az alázatos, megható szavakat fűzte hozzá : «Rozsdamarta vas volt a lelkem, melynek az isteni igazságosság tüzében kellett megtisztulnia».1

De mi volt az a belső kín, mely negyven éve gyötörte a heves fájdalmak mellett, melyek élte alkonyán támadták meg? 1632. körül Isten mélyen az elevenbe nyomta a töviskoronát, melyet már régen hordott fején s kilenc éves agóniával készítette elő a halálra.

Elragadtatásban előre látta a vértanúságot, mely reá várt, annak idejét és célját.

Június 14-én, szent Vazul napján történt: A szórakozás idején hirtelen oly hévvel gyullad benne az isteni szeretet, hogy ajkán elhal a szó. Szemei lezáródnak, arca kipirul, szórakoztatásul fonogat rokkáján, de hirtelen megáll, félbe marad a megkezdett fonál. Hogy eltitkolja a nagy kegyelmet, dalba fog s Bréchard anya egyik énekének néhány versét énekli el. Az ének kissé lecsillapítja, érzi, hogy ura már lüktető szivének, beszélni kezd, szavai tüzet lehelnek. «Kedves leányaim, szent Vazul s a legtöbb szentatya, az egyház oszlopai miért nem haltak vértanúhalált?»

Mémoires de la mère de Chaugy, p. 460.