Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)

Harmincadik fejezet

HARMINCADIK FEJEZET.

361

szem elől. Kész volt őt bármikor fölvenni az annecy-i zárdába és ott fölnevelni, ha a szükség úgy parancsolja.

Csak nyissuk föl a szentnek leveleit! A levelek nem csalnak, rájuk van festve a lélek. Már a báróné halála előtt, mikor a kis Mária még a bölcsőben ringott, sohasem feledkezett meg róla szent Chantal. Mindig van egy becéző szava «a mi picikénkhez», a szegény kis babához, kit Coulanges úr oly atyailag és Coulanges asszony oly anyailag szeret»,1 «a drága záloghoz, melyet Celsus Benignus hagyott hátra házasságából».2 3 De a báróné halála után, mikor Chantal Mária egészen árván maradt, még gyakrabban emlékezik meg róla a legnagyobb gyöngédséggel. Minden levele bizonyítja nagy szeretetét, aggódó gondosságát, «írtam Coulanges-éknak, írja a bourges-i érseknek, kiket bizonyára igen érzékenyen sújtott leányuk fájó elvesztése. Hiszem, hogy szivök sohasem változik meg a szegény árva iránt. Istenem, ha e fájdalmas képnél időzöm, végtelenül elszomorodom.»3 S Coulanges asszonyhoz, ki megírta, hogy Máriát gondjaiba fogadja és többi gyermekével együtt fölneveli, így ír: «Kis árvánkat nem sajnálom, míg a jó Isten megtartja számára igen tisztelt Coulanges urat s önt, kedves nővérem. Mert jól tudom, hogy önök mindig igazi szülei lesznek és gyermekeik mindig szeretni fogják. Nagyon elérzékenyülök, valahányszor így elképzelem, meg1 Lettres de sainte Chantal, a 100. levél.

2 U. o. a 91. levél.

3 U. o. a 78. levél.