Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)

Harmincadik fejezet

HARMINCADIK FEJEZET.

357

fiam iránt érzett halhatatlan szerelmem is önre szállt, szeretem mind a szeretettel, melyet Isten fiam és ön iránt oltott belém. Kérem a végtelen Szeretetet, legyen ő maga a vigasztalása, s maradok határtalan szeretettel anyja.»1

Chantal anyát nem elégítette ki e csodálatos levél, Orléans felé vitte útja, azért megírta a fiatal özvegynek, hogy ott keresse föl. Coulanges Mária sietve sietett, hogy a szent karjaiba boruljon, ki magával vitte a zárdába, hol elhalmozta forró szeretetének ezer jelével s nem mulasztott el semmit, mi vigasztalására lehetett. Fájdalom ! Coulanges Mária nem élhette túl Celsus Benignust, mint Mária Amáta sem Thorens bárót. 1632-ben értesült Chantal anya egészen váratlanul, hogy fiatal menye súlyosan beteg és napjai meg vannak számlálva. «Kedves, jó kegyelmes Uram, írja rögtön öcscsének, a bourges-i érseknek, kitől az értesítést kapta, leveled nagyon érzékenyen sújtott szegény leányom betegségének hírével. Ah, hát őt is elragadja tőlünk az Isten? Ha úgy akarja, imádom teljes szivemből, mert mindenben és mindenütt szeretettel fogadom szent akaratát. Most is többszörös alkalmam van a Gondviselésben megnyugodni, mert megadással várom, mit tesz majd a kedves teremtéssel, kinek halála akkora csapást mérne áldott családjára, sőt mi több, kegyelmes Uram, pótolhatatlan veszteség volna szegény kis leányára. De el kell tűrnünk az ostor csapásait, melyekkel a jó Isten sújt, sőt szeretettel kell csókolnunk annak foszlányait, mert Isten csak szere1 Lettres de sainte Chantal, a 91. levél.