Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)

Huszonhetedik fejezet

HUSZONHETEDIK FEJEZET.

255

engedelmességével, bátor önmegtagadásával, mely az érzelem emelkedettségével s a korát meghaladó szellemi érettséggel párosult, elbűvölte környezetét. Mint tizenhárom éves leány megjelent a champlitte-i és a gray-i kolostorok fölavatásán, melyeknek alapítónője volt. Agyulövésekkel fogadták, a város atyái és tisztviselői üdvözölték, ünnepi szónoklatokkal köszöntötték. A nép ujjongott örömében, mert a leány ősei sok jót tettek vele. S mikor az ünnepeltetéseket hirtelen a pestis borzalmai váltották föl, nem tudták, szerénységét vagy lélekerejét bámulják-e jobban. Rokonai kérve-kérték, hagyja el a kolostort, de ő nem hajolt kérésökre, ott maradt nyugodtan, elszántan a szörnyű halál áldozatai között. Tizenhat éves korában, mikor fejlő szépsége a kérők egész seregét vonzotta köréje, hidegen elfordult a világtól s a megaláztatások, az áldozatok után sóvárgott. Szeretetének lángoló heve, lelke vágyakozása a mennyei hazába, türelmetlen törtetése az örökkévalóság felé — mind oly jelenségek, melyek a tapasztalt lelkeknek hangosan hirdetik, hogy már nincs maradásuk a földön. A kolostor és a világ versengve küzdöttek a drága kincsért, s az ég nyerte meg magának. Alig tizennyolc esztendős volt, mikor rövid néhány hónapos betegség után meghalt; nyugodtan, tisztán, mocsoktalanul ; égi volt már minden vágya, pillantása; mosolygott a nővérekre, segítségül hivta szalézi szent Ferencet és csókolgatta Chantal anya levelét, melyben megkapta az engedélyt a halálra. Nagyon fáj, hogy a bőséges anyag miatt nem időzhetünk tovább a kedves halott áldott emlékénél.

Lotharingiában az első kolostort Chantal anya alapi-