Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)

Huszonhatodik fejezet

HUSZONHATODIK FEJEZET.

235

zott a kiáltás: «Szalézi szent Ferenc leányait szent Klára zárdájába!» Az érsek, ki hivatta őket, az elöljáróság, mely annyi ellenvetést tett, de különösen a nép kérve kérte a nővéreket, jöjjenek azonnal szent Klára kolostorába, s olyannyira ostromolta őket, hogy még az este beláthatatlan néptömeg kíséretében diadallal vonultak be. Mikor a csapás nemsokára megszűnt, a nép a ház körül örömkiáltásban tört ki: «Nem kell nagyobb csoda; látjuk, mennyire szerette Isten a genfi püspököt».1

De szalézi szent Ferenc nem is várta meg azt az időt, hogy hirdesse a világnak mennyei dicsőségét, melylyel a jó Isten övezte körül és a Visitatio leányai iránt érzett szeretetét, melyet magával vitt a fény honába.

E kinyilatkoztatások már tíz éve tartottak s a legkülönfélébb alkalmakkor szakadatlanul ismétlődtek. Még a szentnek halála napján vették kezdetüket.

Tudjuk, hogy szent Chantal Grenoble-ban épen az órában, melyben szalézi szent Ferenc meghalt, ima közben szózatot hallott: «Nincs többé». Annecy-ben ugyanaz nap a jó Coste Anna Jakobina nővért egyszerre nagy fényesség vette körül, mire rendkívül megijedt, mert azt hitte, tűz van. De a féléi met rögtön édes béke váltotta föl, világosan e szavakat hallotta : «Elviszszük atyád lelkét, dicsérd az Urat!» A fényesség hirtelen eltűnt, de a tovaszálló fény világosságában felismerte még a szólóban az angyalt, ki szalézi szent Ferencnek ministrált, mikor Genfben az Oltáriszent1 Fondation inédite d’Arles, p. 355.