Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)
Huszonötödik fejezet
228 SZENT CHANTAL ELETE. valóságba vezető útra, melyet már jól ismertek, mert úgy határoztunk, hogy jó lelkiatyánkat nem hivjuk a biztos veszedelembe. Ha valakit meg kellett volna gyóntatni, meghallgatta volna távolról, áldozáskor meg két szelet kenyér közé tette volna a legméltósá- gosabb Oltáriszentséget az arra előkészített helyre, honnan az ápolónő a lehető legnagyobb tisztelettel vitte volna el a betegnek. Pestises vidéken így szolgáltatják ki a szentségeket». A társaság olyan csendes békét élvezett ez időben, mikor elmaradtak a látogatások, beszélgetések, levelek, hogy szent Chantal e szavakra fakadt : «Ha a nép nem szenvedne, úgy kívánnám, hogy ez az állapot folyton tartson, mert ilyen időm még nem volt, mióta apáca vagyok.»1 De mivel a szegény nép nagyon szenvedett, a szent egyre imádkozott, sírt, zokogott, hogy a jó Isten szüntesse meg a csapást. A rendes imákon kívül naponként találkoztak apácák, kik kenyéren és vizen bőjtöltek, nyilvános bűnbánatot tartottak az ebédlőben és vérig ostorozták magukat celláikban. Majd mindennap körmenetet rendeztek a zárdában, mezítláb, kötéllel nyakukon; minden keresztúti állomásnál megálltak és sírva imádkoztak a nép bűneinek bocsánatáért, majd a Miserere alatt valamennyien egyszerre ostorozták magukat. A szemtanúk beszélik, hogy el sem lehet képzelni, milyen volt Chantal anya e napokban. Arca szomorúságot és lelkesültséget tükrözött, szemei 1 Az annecy-i apácák levelei a lyoni első zárdához. 1630. február 11. Ezen levél eredetijét az annecy-i levéltárban őrzik. Lásd az 1629. július 30-án kelt, Blonay anyához címzett levelet is.
