Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 1. kötet - 66. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1903)
Ötödik fejezet
171 szavai szerint — hogy mindaz a szelídség összegyü- lemlett benne, a mennyi csak egy emberben elfér,1 vagy inkább egy másik kortársa kifejezésével maga az erény öltött benne emberi alakot.1 2 Szeméről sugárzott, arcáról, legkisebb beszédéből letükröződött. Nem lehetett hozzá közeledni vonzódás nélkül, mintha szépsége elszédítette volna az embert és pedig, ha szabad így beszélnem, kelleme kimondhatatlan szűziességével. És nem volt benne semmi csalfaság. Nem úgy élt lelkében az a szelídség, mintha bátortalanság szülte volna, nem úgy mint keserű tapasztalások eredménye, nem is mint nemtörődömség vagy gyengeség, hanem mint egy nagy erény hiba nélkül, szeplő nélkül. Számlálhatatlan sok ember csüggött rajta, lépése nyomán újra éledt, csoportosan sereglett gyóntatószékéhez. Agyon terhelték. «Lássa, irta szent Chantalnak, annyian vetik magukat az én karjaimba, hogy elveszteném bátorságomat, ha Isten szeretete nem éltetne.» De ha néha bátortalanná vált is, arca, beszéde szelídségét, béketűrését, nyájas derültségét sohasem veszítette el. «Ezek a gyermekek, mondotta, atyjuk gondjára bízzák magukat. Boszankodhatik-e a tyúk, ha csirkéi szárnyai alá futnak? Ellenkezőleg azon igyekszik, hogy minél jobban betakarhassa anyai szárnyaival mindannyiát; szivem is azon mértékben tágul, minél inkább növekedik körülöttem kedves gyermekeim száma... Annyira akarom szeretni az én drága kicsikéimet, annyira akarom szeretni őket!» ÖTÖDIK FEJEZET. 1 Procès de canonisation. Lesmontey vallomása. 2 Esprit de saint François de Sales tome III. p. 142.
