Meschler M.: A Szentlélek Isten. Elmélkedések - 65. évfolyam (SJ) (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1902)
Tizennyolcadik fejezet. A Szentlélek szentsége
115 van s nekünk a társadalomban szerepet juttat. Szent Tamás szerint nagyon fontos időpontja életünknek, midőn nagykorúak leszünk s már tökéletes tettek végrehajtására vagyunk képesek;1 s e munkára képességünk tökéletessége épen abban van, hogy az másokra is kiterjed. Ebből a szent egyháztanító joggal következteti, hogy az emberi élet e fontos pillanatának megfelelően az isteni Gondviselés külön szentséget létesített. Ez a szentség a bérmálás, mely a lelki élet betetőzését jelzi és eszközli, mert kegyelmeinek bőségével arra képesít, hogy másokra egyrészt erényes életünk példájával, másrészt hitünk bátor megvallásával jótékony befolyással legyünk. A bérmálásban a keresztény kilép gyermekkorából, mint az apostol mondja: «Mikor emberkorba jutottam, felhagytam azokkal, mik gyermekeknek valók».2 A keresztségben az ember lelki életre ébred, Istenben újjá születik, de egyelőre csak önmagának él ; Isten gyermeke, a mennyország örököse, Krisztus birodalmának tagja, alattvalója, polgára lesz. Mint ilyen már Istennek is harczosa s e harczra az Oltáriszentség erősíti azon kegyelmekkel, melyeket neki ad; de még csak önmagát védi, nyilvános katonai szolgálatba még nem lépett. Ezt csak a bérmálásban teszi. Ekkor besorozzák, megkapja az sükséges fegyvereket és így a hitnek rendes katonája lesz, még pedig nemcsak az üdvnek belső ellenségei, hanem az egyház külső ellenségeivel szemben is. E nyilvános katonai felavatásnál Isten eltöröl- hetetlen jegyet nyom leikébe. Ezután tehát nemcsak mint Krisztus alattvalója, hanem mint annak harczosa is Krisztus birodalmához tartozik. A benső jelentőségnek megfelel a bérmálás külső szertartása. A krizma, melylyel a bérmálandó homlokát keresztalakban megkenik, olajból és balzsamból készül. Olajjal az ókor bajvívói kenték testüket, hogy edzzék s síkossá tegyék. Az olajfa különben az állandó virulás és virágzás jelképe, a balzsam a különféle erények illatát jelenti, a kézföltétel pedig azt jelzi, hogy Isten a keresztényt katonái 1 S. th. 3, q. 72, a. 1. 2 Kor. I. 13, 11. 8*
