Hammerstein Lajos: Boldogságunk az Egyházban - 63. évfolyam (Budapest, Stephaneum, 1900)
Előszó - Előszó a második kiadáshoz
206 és lélek egy «ént» alkot, szó és eszme gondolata egymást segíti ; valamint testünket és lelkünket egy «énnel» fejezzük ki, — úgy szavunk s eszménk gondolata egy lelki ténybe olvad. A léleknek jelen létmódja szerint szükséges a testtel közvetíteni, akár ismeretet szerez, akár ismeretet közöl; azért külső jelekkel s a legjelesebb jellel, a nyelvvel közvetít Innét van, hogy nincs terhére a beszéd, hanem javára szolgál s a mint minden lény törekszik önön javára, úgy ez is szívesen kelti föl magában a hangjelek gondolatait. De bármennyire megszokja és megszereti a hangjeleket, mégis megtartja szellemiségét, szabadságát, sőt mást is fejezhet ki szavakra gondolva, mint a mit valójában tud és gondol. Gondolhatom egymásután e szavakat: én most nem írtam semmit — tudva jól, hogy e mondat hamis ; és nemcsak most utólag tudom, hanem akkor is tudtam, mikor a fölírt hamis szavakat gondoltam. Ez még inkább kitűnik a hazugságnál, midőn valaki ugyanakkor zavarodik meg lelkiismeretében, midőn hazudik, azaz hamis szókat gondol s hamisan beszél, — mert ugyanakkor tudja, hogy szavai nem igazak. Azonban általában mégis szavak gondolata kiséri eszméinket s örülünk, ha alkalmas időben kibeszélhetjük magunkat. E tényt túlon-túl kizsákmányolva és félremagyarázva az anyagelvüek, gyakran állították, hogy «■gondolkodásunk nem egyéb, mint nagyon halk beszéd». Tagadhatatlanul vannak tények, melyek az elmeműveletek s a hangjelzés kifejtettük összefüggését igazolják, — de oly tények, melyek szükségszerű összefüggést, sőt azonosságot bizonyítanának, a mint az egyezményes jelek fényéből és természetéből szintén kifejtettük, nincsenek és nem is lehetnek. Ám az ember, mint test és lélek, igen szívesen csatolja eszméihez a megfelelő hangjelek gondolatát. így igen élénk gondolkodásnál úgy tetszik, mintha mozgást éreznénk nyelvünkben, mintha beszélni akarnánk. Vannak emberek, a kik magukban is eleimotyognak valamit és nem veszik észre, hogy motyognak. Ha éltesebb embereknek valami nagyon érdekeset beszélünk el, figyelmökben «nemcsak taglejtéseinket utánozzák csöndben, hanem még szavainkat is igen halkan
