Hammerstein Lajos: Boldogságunk az Egyházban - 63. évfolyam (Budapest, Stephaneum, 1900)
Előszó - Előszó a második kiadáshoz
205 szó, ez vagy az a szó, mert a már máshol kitárt okokat nem ismételve, akkor nem származhatnának oly új eszméink, melyekre mindeddig nem ismert szót az emberiség. Vagy ha valaki azt mondja, hogy az az eszme nem lehet új, csak a kifejezés, annál jobb, mert akkor gondolat volt megfelelő szó nélkül. Továbbá ugyanazon eszménk kitárásában választhatunk többféle kifejezés közül, a mi a lelki tehetség szabadságára s ezzel szellemiségére vall. — Másrészt kétségtelen, hogy szervezetünk a beszédre idővel oly készséget nyer, hogy a különféle hangjelekre szerveinkben bizonyos hajlamok és valamelyes finom, láthatatlan gyöngéd mozgalmasságok támadnak. Ez a kölcsönös hatás szép összhangban van az ember természetével. Az ember ugyanis testből és szellemi lélekből áll, melyek szükségesen egyesülnek. A léleknek tehát jelen létmódja szerint jobban esik, ha legfönsőbb szellemi műveleteit is testi jelképekhez kötheti. Tényleg tapasztalja mindenki, hogy gondolatait — bizonyára csekély kivétellel — ilyen hangjelekhez köti, például, ha azt gondolom, hogy Isten van, e szavak is önkéntelenül eszembe jutnak: Isten van. Ez teszi lehetségessé, hogy a mit gondolunk, egyszerre kifejezzük, sőt a mit gondolok, egyszerre leírom. A leírásnál még hozzá kétszeres jelhezkötés van : először eszméimet kötöm a magyar hangjelekhez, azután nyomban e hangjeleket a római Írásjelekhez. Olvasásnál a nyájas olvasó viszont az írásjeleket a hangjelekhez, a hangjeleket az eszmékhez fűzi. Ha az ember úgy elmélkednék, mint valami tiszta szellem, akkor a szavakra való gondolás lehetetlen épen nem volna, ám mindenesetre fölösleges teher gyanánt tűnnék föl. Jelen életünkben tudniillik gondolunk az eszmékre is, meg az eszmék szavaira is s ép azért, ha tiszta szellemek volnánk, elég volna az eszmékre gondolnunk — s így a szavakra való folytonos figyelés csakugyan csupa teher volna, részint mivel a szabadakaratot érthető ok nélkül fékezné, részint mivel több tárgyon megoszlik a figyelem, — pluribus intentus minor ad singula sensus — a szó és gondolat gondolása pedig valóban két különböző tárgyra irányul. A mi személyes tudatunkban ellenben a test
