Madaune abbé : A katholiczizmus ujjászületése Angolországban a XIX. században - 62. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1899)
VI előmenetelt, hanem a hitélet terén is jelét adta szép lelkének. Nem volt ugyan életének iránya előre elhatározott, sőt azt kell mondanunk, első sorban világi pályára szánta őt a család. És mégis otthon töltött évei valóságos előkészítői voltak a szemináriumi életnek. Naponkint meghatározott ájtatossági gyakorlatokat végezett, melyeket soha sem hagyott volna el ; meghatóan készült az első szent áldozáshoz és a bérmálás szentségéhez, melyben Simor bíboros részesíté. A szentmiseáldozaton naponkint jelen volt s maga teljesítette nevelőjének az angyali szolgálatot . . . Szép emlékei a letűnt zsenge kornak, — úgy hiszszük olyanok — minőkre mindannyian örömérzettel gondolnánk vissza . . . Napok keltek és múltak, évek jöttek és szálltak el észrevétlenül e szép, e nemes foglalkozás közepette s mindinkább közeledett az időpont, melyben határoznia kellett az ifjú grófnak : milyen pályára lépjen ? Gondos és éber szülőinek körültekintő akarata a strassburgi egyetemre küldi, hol két éven át a jogtudományi előadásoknak volt szorgalmas hallgatója. De csakhamar, midőn hírül veszi édes atyjának az egész országot megrendítő halálát, ama megrázó hatásból kifolyólag, melyet a legjobb atyának elvesztése a gyermeki szívre gyakorolt, elhatározta, hogy megválik a világtól s az Úr szolgálatába lép. Először a pécsi egyházmegye kötelékébe akart lépni, de ama benső viszony, mely Simor herczegprimás és Majláth György között fönnállott, Esztergomba vonta őt. Mint ilyen saját szivének óhajtása szerint, a Pázmáneum növendéke lett, hol rövid idő alatt mind elöljáróinak, mind társainak osztatlan szeretetét és becsülését is kiérdemelte. Itt érte őt Ö Felségének ama kitüntető kegye, mely őt és testvéreit a grófi méltóságra emelte. Egygyel több alkalom az erények gyakorlására. Egyik tisztelőjének üdvözlő levelére e jellemző szavakkal válaszolt: «Imádkozzék, hogy az Isten alázatossá tegye azt, kit az emberek gróffá tettek.» És a fiatal levita az maradt. Tanúit ép úgy, mint többi társai, kiket testvéreiként szeretett, kikkel együtt dolgozott, együtt fáradott. Buzgó szorgalmának tanúbizonysága az is, hogy már mint növendék sikerrel állotta ki egyik szigorlatát.
