Madaune abbé : A katholiczizmus ujjászületése Angolországban a XIX. században - 62. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1899)

Harmadik könyv. 1832-1845

272

hatja kétségbe, hogy e rendkívül hosszúra nyúló válságban Istenünknek jóságos keze velünk van, mely a három utolsó század szembetűnő megpróbáltatásai alatt is folyton az egyházon nyugodott, hogy az sújtsa, fékezze, vezesse, büntesse és kormányozza. Nem ezekkel az eszközökkel szokott Isten élni, midőn valamely egyházat el akar hagyni. Az Ő áldott jelenléte már önmagában is kegyelmének ajándéka; ezen jelenlétet pedig nem azért adja, hogy azt visszavonja. A fizikai rendben a kialvó élet egy pillanatra visszanyeri erejét. Egészen másként van ez a kegyelem életében. Az ő szeretete a kegyelemnek ajándéka. «A kit Isten szeret, azt mindvégig szereti.»

Az élet fejlődése egyházunkban nem szorítkozik puszta egyéni tevékenységre. Ha van valami a lefolyt hat év eseményeiben, a Gondviselésnek egy megelőző hosszabb időszak tartama alatt végbe ment működésében, a mi rám mély benyomást gyakorolt, ez az, hogy azon mű, melynek intézője volt, nem az egyedekre, hanem a maga összességében vett egyházra irányúit. Buzgott az élet az egyházban és azon kívül. Ez az idegen egyházak komoly férfiait nagyon meglepte és mély benyomást tett rájuk. Hogy ez az élet gyökeret vert és gyarapodott úgy kiterjedésben, mint mélységben, az nem mesterséges fogásoknak vagy iratoknak műve, hanem a Szentiéleké, a ki a mi egyházunkban él és a ki azon intézkedéseiben nyilatkoztatja ki magát, melyeknek kétszeres megbecsülésére és állandó keresésére tanított bennünket. Ön nagyon jól tudja, hogy ez az élet szembeszökőbb alakokban, a lelkek erőteljesebb jellemében, valamint azon szorgalmas törekvésében nyilvánúl, — mely ily mértékben még soha sem volt tapasztalható, — hogy az isteni eszménykép után alakúljanak és az isteni malaszt által mindattól megtisztúljanak, a mi bennük visszatetsző lehet. Isten sohasem bánt így azzal, a kit el akar hagyni. Bárminők legyenek tehát gondviselésének titokzatos intézkedései, nekünk reménynyel telve és teljes bizalommal kell magunkat arra bíznunk, a ki mindeddig szeretett bennünket. A ki minden hanyagságunk mellett is annyira szeretett minket, hogy tetszése elnyerésének legélénkebb vágyát oltotta belénk, bizonyára nem akar minket most elhagyni. Ő önté szivünkbe ezt a vágyakozást;