Majunke Pál: A porosz-német kulturharcz története. 1. kötet - 60. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1897)
Az első törvényhozási intézkedések
272 MUNKÁLATOK LX. ÉVFOLYAM az illető a követ uralkodójához a legbizalmasabb alakban, rendesen sajátkezűig írt levélben kinyilvánítja, megokolván, hogy miért történt ez és pedig mindezt nagyon óvatosan ; de ritkán, vagy sohasem követelik határozottan. A legújabb időben ugyan történtek egyes esetek vagy legalább egy jellemző példa arra, hogy a követ visszahívását követelték, de, mint mondottam, nem emlékszem, hogy egy újonnan kinevezett követet visszautasítottak volna. Ezt az elutasítást fölötte sajnálom, de nem vagyok feljogosítva, hogy e sajnálkozásomnak oly színezetet adjak, mintha meg lennénk sértve ; mert hisz a kormány katholikus polgárainak tartozik avval, hogy ne lankadjon azon utak felkeresésében, a melyeken az egyházi és világi hatalom határainak szabályozása, a mire belbékénk érdekében feltétlenül szükségünk van, a legkíméletesebb s felekezetiig legkevésbé lehangoló módon foganatosítható legyen. Azért tehát a történtek nem fognak elcsüggeszteni, hanem rajta lesznek, hogy ő felségénél a császárnál odahassak, hogy Róma számára a birodalomnak oly követet találjunk, ki ha nem is egyenlő mértékben, de hivatalához képest mégis elégséges bizalomnak örvendjen mindkét hatalom részéről. Hogy azonban e föladatom a történtek következtében lényegiig súlyosbodott, azt persze nem titkolhatom el.“ Ez a birodalmi kanczellár 1872 május 14.-én tartott híres beszéde, melyben a később (a canossa-oszlopon a Harz- burg melletti várhegyen) kőbe vésett mondás : „ Canossába nem megyünk!“ — elhangzott. A mily kevéssé diplomatikus volt ez a mondás, oly diplomatikus — hogy többet ne mondjunk — volt a beszéd többi része. A centrum részéről W i n d t h o r s t képviselő válaszolt a kanczellárnak. Ez legelőször is megütközését fejezte ki a felett, hogy a bíboros azon a napon hagyta el O Szentségét, melyen a piemontiak Rómát meghódították ; hogy kötelességéhez képest nem tért vissza Rómába s hogy mielőtt követté való kinevez- tetését elfogadta volna, nem kérdezte meg urát, a pápát. „Mit szólnánk ahhoz“, kérdezte a szónok, „ha a pápa a császár ő felsége főhadsegédét nevezné ki nunciusának ! ?“ A követ fizetésének tételét végre nagy többséggel elfogadták. Ugyanez a kormány ajánlatára még a következő évben is megtörtént; azután a kormány maga e tételt többé nem vette a költségvetésbe. Csak a 80-as évek elején hozták ismét szóba a porosz országgyűlésen e tételt, melyet aztán a ház elfogadott.
