Munkálatok - 55. évfolyam (Budapest, Toldi, 1892)
II. Rész. Eredeti dolgozatok
192 M unkálato k. IV. Ha az ember Szöktetőt elhagyja s északkeleti irányban utazik négy-öt órán keresztül, kerek dombocska aljába jut, amely hagyomány szerint hős székely leventék csontjait takarja, akik egy tatár-csorda ellen vívott végzetes harczban hullottak el. A domb oldalát most fiatal rekettye és mogyoróerdő borítja s az üde lombok közt suttogó esti szél kesereg búdalt az ősök emlékének. Háta mögött óriási hegy emeli havas koronáját a felhők birodalmába; sűrű fenyvesében emlékezet óta csendes kápolna ércznyelve üdvözli a kelő nap kipirult korongját. Ma vad folyondárfutotta alapja küzd az enyészettel, s ahol egykor istenes ének édes danája játszott a visszhanggal ; most kigyósziszegés fogadja az eltévedt utast. A kis kápolna tehát elpusztult, de áll még a szomszédságában épült czella, melyben annyi megtört szív találta föl földi menyországát, hogy számát se tudni. Most az a jámbor remete lakik benne, kivel már találkoztunk s kinek főrésze van elbeszélésünkben. Nyissunk csak a viskóba. Sötét belsejében két alakot veszünk észre : egyik darócz csuhába öltözött remete, másik nyúlánk termetű fiatal ember — Rigó Aladár. — Annak a képnek, amelyet Szerénánál láttál — Így folytatja az öreg beszédét — szomorú, de tanulságos története van. — És én hálával tartozom uramnak, ha okulhatok rajta. — Am legyen, — szólt a remete kis szünet után. — Sok esztendővel ezelőtt egy háromtagú család lakott Háromszéken : a családapa, a háziasszony és egy szép gyermek, — a szülők reménye, büszkesége. A család boldog lett volna, ha a vallási ellentét nem zavarja férj és feleség között a békés egyetértést; de fájdalom ez és a férj makacs természe, kapzsisága és protestáns vakbuzgalma minden rosznak forrása lett. Neje ellenkezése daczára Berlinbe küldé kis fiát, s ezzel megásta a sirt családjának.
