Munkálatok - 54. évfolyam (Budapest, Buschmann F., 1891)

I. Rész. Fordítások

Egy könycseppért.

25

lem bosszújában így tör ki: »Te, ki az égből termettéi ide, kiragadod kezemből lelkét és hozzá még egy, megtört szemében ragyogó könycseppért; hanem azért azt, amit meghagytál még nekem, körül fogom hurczolni, hogy az egész pokol örömét lelje benne!«

Az ördög rosszul itél. 0 nem tudja, mi rejlett a keserű könyben, mi az utolsó szóban. Csak a látszat után indul, anélkül, hogy a lényegre figyelne, mely mögötte lappang. Igaza volna, ha csak arról lenne szó, hogy egy könyt hullatott s egy egyszerű keresztnevet bökött ki.

A halál órája, azon pillanat, midőn Buonconte lelkének örök bírája előtt kell megjelennie, az évek hosszú során át elkövetett bűnök tudata, az ezek fölött való bánat, a közeledő ítélettől való rettegés, a soha ki nem halt hit, a mennyország után való édes remény, mely a bűnösben mindaddig él, míg szívét az isteni kegyelemnek csak egyetlen szikrája is megvilágítja, a haldokló szeméből valóban forró könyűt fakaszt és e felkiáltást adja ajkaira: ».Mária/« E szóban benfoglal'atik mindaz, ami a lelket megindítja. Ez a hajótöröttnek, a magára hagyott haldoklónak utolsó kísérlete hogy a szárazföldet elérje és a biztos haláltól megszabaduljon. Nem meri Istenhez emelni szemét, kit oly súlyosan megbántott, csak Simeon leánya, a föld szülötte felé nyujtá könyörgő kezeit. Csak tőle, a hétfájdalmú Szűztől, azon asz- szonytól, aki maga is ismerte az anyai érzelmeket, aki a siralom e völgyétől soha el nem fordult és így ismeri a világnak és az emberi nemnek szorongattatásait, aki emberi felfogás szerint maga is Éva bűnös gyermekei közé tartozott, csak tőle remél közbenjárást, szószólást, csak tőle várja, hogy az örök Biró visszafogadja kegyelmébe.

A köny a megtört szemben a fájdalom titka, mely erőszakot követ el az égen, jelképe oly bánatnak, mely minden szomorúságot fölülmúl, a szenvedésnek, mely határt nem ismer, az Istennel, minden jó kútforrásával való egyesülés vágyának, melylyel semmiféle honvágy, semmiféle emberi epekedés az elhunyt kedvesek után és semmiféle óhaj fel nem ér.

Ha holmi »humana, comoedia«--ban hangzott volna el