Antoniano Silvio: A keresztény nevelés - 53. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1890)

Második könyv

338

Második könyv. 138. fejezet.

apáczákká akarom nevelni. Már mondtam és itt ismétlem, hogy én mindnyájukat jó keresztényekké nevelve akarom látni ; ez pedig oly óhaj, melyben minden józanul gondolkodó ember egyet fog érteni velem. Ha van nevelési mód, mely gyorsabban és biztosabban vezet eme czélhoz, mint az általam ajánlott, kövessék azt, nekem semmi kifogásom sincs ellene : azonban véleményem szerint ilyen nem egykönnyen található.

Ezen kissé talán hosszas, de mégsem egészen haszontalan kitérés után ideje, hogy visszatérjünk oda, ahonnan kiindultunk és az imáról szóló fejtegetéseinket és ezzel a keresztény életet tárgyaló egész fejezetet befejezzük.

138. FEJEZET.

Az Úr imádsága, vagyis a Miatyánk.

Az Űr imádsága azért neveztetik így, mert Urunk és Üdvözítőnk Jézus Krisztus maga tanította arra tanítványait. Elgondolhatjuk tehát már ebből is, hogy mily tökéletesnek kell lennie. Azért már a szentatyák behatóan foglalkoztak munkáikban a Szentlélek eme fönséges műremekével és az utóbbi időben a római katekizmus ugyanazt pontról pontra oly tökéletesen megvilágította, hogy semmi kívánni való sem marad többé hátra. Nem szükséges tehát, hogy a Mi- atyánkot kimerítően tárgyaljam, miért is csak arra szorítkozom, hogy azl főbb pontjaiban ismertessem' és hogy belőle nehány, a keresztény nevelésre hasznos tant vonjak le.

Az apostoli hitvallás megtanít, mit kell hinnünk, a tízparancsolat, hogy mit kell cselekednünk, az Úr imádsága pedig megtanít bennünket, hogy mit kell az Istentől kérnünk és remélnünk az ő kimondhatatlan jóságától.

Ezen csodálatos ima két részre oszlik, úgymint az Isten megszólítására és hét kérelemre.

»Miatyánk, ki vagy mennyekben«; eme kevés, de titokteljes szó, mely mintegy bevezetésül szolgál az egészhez, valódi kincstárát képezi ama iidvösséges tanoknak, melyeket a gyermeki szívekbe mélyen be kell vésnünk.