Antoniano Silvio: A keresztény nevelés - 53. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1890)

Második könyv

336

Második könyv. 137. fejezet.

két érdemel ki és szerez : ha ez, mondom, bizonyos, úgy nem kevésbbé bizonyos az is, hogy az, aki a szentségekkel és az imával keveset gondol, keveset törődik Isten kegyelmével s barátságával is. Az ilyen egyszersmind elárulja, hogy nem ismeri a számtalan ellenséget és veszélyt, mely bennünket minden oldalról környez és sejtelme sincs arról, mily szükségünk van mindenkoron Isten kegyelmére, amire oly hathatósan utal az evangélium, midőn mondja: »Szükség mindenkor imádkozni és meg nem szűnni.«1)

137. FEJEZET.

Az általam javasolt életmód tökéletesen megegyezik azzal, a melyet általában a kereszténység előszab.

»Azt akarod tehát«, mondhatná valaki, »hogy minden ember szent legyen?« Mintha bizony a kereszténynek nem kellene szentnek lennie? »Azt akarod«, vethetnék továbbá ellen, »hogy minden gyermekből barát és pap legyen?«

Ez alkalommal eszembe jut egy találó felelet, melyet egy szent egyháztanító hasonló váddal szemben adott. Ezen szent u. i. lelkes szavakban dicsérte és ajánlotta a szűzies állapotot. Midőn erre azon ellenvetést tették, hogy, ha mindannyian követnék tanácsát, a világ csakhamar kihalna, így kiáltott fel : »Adná Isten, hogy az ég mihamarább üdvö- zültekkel telnék meg!« Hasonló választ adhatnék én is ellenfeleimnek. De ezt mellőzve, csupán azt jegyzem meg, hogy az életszentség korántsem áll útjában a világi ügyek és dolgok jó kezelésének, nemkülönben az államok s birodalmak okos és lelkiismeretes vezetésének, sőt inkább ezeket nagy mérvben előmozdítja. Számtalan példát lehetne felhozni kitűnő fejedelmek, hadvezérek, államférfiak és más magasrangú egyének sorából, akik könyvemben kijelölt emez életmódot követték és akik közül némelyek oly tökélyre tettek szert, hogy az egyház szentjei sorába iktatta őket. Ide tartoznak pl. sz. Lajos, Francziaország királya, sz. Lipót, Ausztria

') Luk. 18, 1.