Antoniano Silvio: A keresztény nevelés - 53. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1890)
Második könyv
318 Második könyv. 126—127. fejezet. azonban néha meg van engedve, sőt némely esetben kötelesség is, az igazat elhallgatni. Nagyon sokan csalatkoznak, midőn azt hiszik, hogy ők bizony nem tettek semmi jogtalant, mert csak az igazságot mondták ki felebarátjukról, mintha bizony meg volna engedve, embertársaink titkos hibáit és gyöngeségeit kikürtölni és oly emberek tudtára adni, akikkel szemben erre mi sem kötelez. Ennek az a következménye, hogy becsületüket beszennyezik és tiszteletüket azoknál, kik eddig nagyra becsülték, aláássák. De még ha ez be sem következnék, mégis mindenesetre nagyon szégyenletes dolog, ha repedt edényhez hasonlítunk, amelyből a benne levő folyadék minden oldalról csorog kifelé. Ily edényhez hasonlítanak pedig azok, kiknek, ha az ember velük valami titkot közöl, nincs sürgősebb dolguk, mint azt ennél is, amannál is rögtön kifecsegni. Mily súlyosan vétenek az ilyenek a barátság szent törvényei ellen ! Hisz az élet maga késztet arra, hogy ügyeinket és titkainkat barátainkkal közöljük, hogy tőlük tanácsot kérjünk. Azért mondja a bölcs: »Ügyeidet végezd el barátoddal és a titkot ne nyilatkoztasd ki idegennek.«1) A jó nevelés tehát féket vet a gyermek nyelvére és azt a titok megőrzésére szoktatja. Ezen tulajdonságra főleg oly személyeknek van szükségük, akik közhivatalokat viselnek, résztvesznek az ország tanácsában stb. Mert hisz hányszor nem történik, hogy egy meggondolatlanságból vagy hiú feltűnési vágyból kiejtett szó valamely fontos vállalat sikerét teljesen megsemmisíti ! Azért adta az angyal is az öreg Tóbiásnak és fiának ez igen bölcs tanítást: »A király titkát elrejteni ugyan jó: de az Isten cselekedeteit kinyilatkoztatni és megvallani tisztességes«.2) Jól szivökre kell tehát kötni a gyermekeknek, hogy a rajok bízott titkokat lelkiismeretesen megőrizzék és ne legyenek hasonlók a meggondolatlan asszonyokhoz, akik kii) Példab. 25, 9. *) Tób. 12, 7.