Schneider Vilmos: A szellemekben való újabb hit - 52. évfolyam (Budapest, Buschmann F., 1889)

I. A spiritizmus eredete és elterjedése a pogány népeknél

külömböző neveket viselnek >), de eljárásuk és cselekvési módjuk lényegileg mindenütt ugyanaz.

Mivel azonban egyetemes jelenség egyetemes okot tételez föl, ezt csakis az emberi természet bizonyos tehetségeivel való visszaélésben, azaz az érzékfeletti ösztönök és eszmék körül fennforgó tévedésekben lehet keresnünk.

Ama szeretettel, mely az élők részéről a holtakat kiséri s az irántuk gyakorolt kegyelettel mindenütt kapcsolatos a remény is, hogy ők is híven őrzik ama köteléket, mely őket egykor az élőkhöz fűzte. Ép oly mélyen be van gyökerezve, a mily alapos a hit, hogy az elhunytak lelkei azután is oly melegen érdeklődnek a helyek iránt, hol földi pályafutásukat átélték s a személyek iránt, kiket valaha övéiknek neveztek, mint azelőtt.

Másrészről a túlvilágról táplált legkezdetlegesebb felfogás is, mely az életet is a jelen durva formáiban képzeli, ama szerencsétlenséget, melyet mi halálnak nevezünk, szintén átmenetnek tartja a lét és élet lényegesen magasabb fokára. Ez a holtakat az ős szellemek körébe emeli föl s a természet istenségeivé avatja, kik hatalmat nyertek arra, hogy a dolgok szokott menetére akár előmozdítólag, akár gátlólag befolyást gyakoroljanak. E helyzetben az isteni hatalom részeseivé lesznek; mint emberek lelkei azonban, kik most is, mint azelőtt, emberileg éreznek, e hatalmat földi testvéreik javára veszik igénybe. Egyik kezüket felfelé, a másikat lefelé nyújtják a földre, itt elfogadják az áldo- zati ajándékot, amonnan égi. adományokkal viszonozzák, A vad ember istenei iránt inkább szolgai félelmet érez, mint gyermeki tiszteletet. Azokra, a kik a megközelíthetetlen magasságban székelnek, alig mer felpillantani, annál kevésbbé egyenes utón hozzájuk folyamodni. Szeretteinek lelkeit azonban úgy tekinti, mint közvetítő személyeket, kiket szorult helyzetében segélyül hívhat.

<) A vad népek varázslóira vonatkozólag egyike a legismertebb elnevezéseknek a s amán elnevezés, jóllehet első sorban csakis az észak-ázsiai törzsek nevezik így bűvészeiket. E szó-nem a szanszkrit nyelvből van átvéve,hanem tunguz eredetű s a pali samanaés szanszkrit sramana szavakkal (Indiában a buddhista remeték és vezeklők elnevezései) való megegyezése csakis esetleges. V. ö. Schott: Ueber den Doppelsinn des Wortes Schamana. Abhandlungen der Berliner Akademie der Wissenschaften vom Jahre 1842. Berlin, 1844. 462. 1.