Munkálatok - 51. évfolyam (Budapest, Buschmann F., 1888)
Vallás és szinpad, vagyis a dráma valláserkölcsi szempontból tekintve
332 Vallás és színpad. fejcsóválva gondolja magában : hát így is lehet ? hisz ezt még nem tudtam ! Azután hogy — hogy nem — a nőnem gyöngenem — kedvet kap ő is hasonló próbát tenni, a látottakat utánozni, hátha sikerülne, hiszen a módját már eltanulta a szín- művekből, sajátjává tette a modern színi előadások szemlélete folytán azt a bűbájos mesterséget, melylyel — mint Circe hajdanában a férfiakat, — gondos, előzékeny férjét „szarvas marhává“ változtatja. Hej sok férj megbánta már azt, hogy fiatal nejét a színházlátogatáshoz hozzászoktatta ! De talán azzal áll elő valaki, hogy ezek csak képzelt, soha meg nem történt dolgok. Ám nézzünk szét korhadozó társadalmunkban s a felhozott eseteknek összerű példákban nyilvánuló jelentkezését akárhányszor tapasztalhatjuk. Különben ilyenekkel is szolgálunk, rövidség okáért csak kettőt említünk fel. A franczia forradalom rémférfiai czéljok érdekében a kedélyek elvadulását s az erkölcsi érzék eltompulását óhajtván előidézni, ennek eszközlésére legczélszerűbbeknek a színi előadásokat tartották. E czélból összeválogatták a legaljasabb irányú darabokat s az ingerült néptömeg csak úgy dőlt az ingyenes előadások bámulására. 1793. aug. 2-án elrendelte a konvent, hogy a színházigazgatók hetenkint háromszor adassák elő Brutus, Ci Grachus s Teli Vilmos történetét. A színházak — mint Martinville István ') megjegyzi — jól teljesítették kötelességüket. „La liberté conquise“, „Lejugemant dernier“ trónokat döntöttek; „Agathine“, „Galatée“, „Louve- lace“ a testi kéjelgést dicsőítették; „Caton d’ Utique“, „Mort de Baure“ az öngyilkosságot magasztalták; „Dangers de l’opinion“, .La moderation“ a forradalom jogosultságát hirdették. S mit eredményeztek e dögvészt lehelő darabok ? A legelfásúltabb közönyt, mely oly hidegvérrel döfte a gyilkot embertársai szivébe, mint a mily megindulás nélkül hajtá fejét a nyaktiló alá. 'f Histoire du theatre français pendant la revolution 4. köt. Pâris 1802.
