Ratzinger György: Az egyházi szegényápolás története. 2. kötet - 50. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1886, 1887)
Harmadik rész. Újkor. A hitújítástól a jelenkorig
4. §. Befejező észrevételek. 175 fejtenek ki Isten és a szegények szolgálatában. Mindazonáltal a község ma már nem képez többé egy nagy szeretetszövetséget, s püspöke vagy lelkipásztora, bármily nagy jótékonyságot fejt is ki mint magánember, többé nem felszenteltetésénél s hivatalánál fogva született atyja, ápolója s ügyvivője a szegényeknek. Ezen elválasztás egy és ugyanazon községnek pusztán templomba járó tagjai és azon tagjai között, kik csakis különálló társulatokban, de mégis fejtenek ki némi szeretetből származó tevékenységet, ezen elkülönítés, mondjuk, egyike a legmélyebb sebeknek, mely mindenütt igen sok emberben előidézte az egyházi életnek és öntudatnak meggyengülését s nem ritkán kihalását.1) Ezen seb begyógyítása egyik legszorosabb kötelessége az egyháznak s ennek gyógyítószere az önkénytes községi szegényápolás visszaállítása. A nehézségek, melyek létezését tagadni nem lehet, ne rettentsenek vissza. Annyi bizonyos, hogy sokkal kényelmesebb az állami kényszer-szegényügyet szegényadójával s kényszersegélyezésével továbbra is úgy hagyni, a mint van, továbbra is megmaradni a bevett léha szokás mellett s engedni a dolgokat a magok útjain. Az önkénytes községi szegényápolás fokozottabb erőmegfeszítést, nagyobb mérvű vállalkozást, sőt külön tanúlmá- nyozást igényel, a szent szeretet tudományának tanúlmányozását, melyet azonban nem annyira könyvekből, mint inkább gyakorlati tevékenység útján lehet elsajátítani. A szegényápolás ha rosszul vezettetik, csak támogatja s növeli a nyomort, ha jó kezekben van, könnyíti s enyhíti azt ; meglehet, hogy elősegíti a bűnt, meg lehet, hogy gyarapítja az erényt, meglazíthatja vagy szorosabbá teheti a családi köteléket, — ép azért értelmet s tapintatot követel. Hisz sz. Pál is a szegényápolás különös adományáról (ingenium caritatis) beszélt. A kötelesség tudata Isten színe előtt2) s a lelkek iránti szeretet, kik a papra vannak bízva, kell hogy ezt végső erőinek megfeszítésére bírják, hogy újra életre ébredjen az önkénytes községi szegényápolás, s „összekötő kapcsot képezzen egy és ugyanazon nép azon osztályai nözött, melyek közt vagyoni tekintetek megkülömböztetést tesznek, hogy meder gyanánt szolgáljon a ki- egyenlítésre törekvő szeretet ama nagy áramlata számára, mely áthidalja a szegény és gazdag, fő és alsóbb rangú közti űrt, s megnyitja a gátakat a szívből és jellemből fakadó tettek előtt, melyek a cselekedetek legnemesebbjei, úgy az egyénnek, mint az *) *) V. 8. K e i s c h 1 a Historisch-politische Blätter 64 k. 887. 1.-) Scienti bonum et non facienti . . . peccatum est illi. Jac. IV, 17.
