Ratzinger György: Az egyházi szegényápolás története. 2. kötet - 50. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1886, 1887)

Harmadik rész. Újkor. A hitújítástól a jelenkorig

3. §. Áz ünkénytes községi-szeg-ényápolás főbb vonásai.

163

biztos jelei ezek a nemzeti hagyományok veszendőségének, de egyúttal jelei a valláserkölcsi romlásnak, előhírnökei a társadalom felbomlásának, kórjelei egy nép sülyedésének, gazdag forrásai az elszegényedésnek.

A segélyezésnek rendszerint termények alakjában, igy pld. élelmi szerekben, ruhában, szerszámokban, nem pedig pénz alakjában kell történnie. E mellett számtalan tapasztalati érv bizonyít. Nemcsak a sz. Vincze-egyletek járnak el ezen elv szerint, hanem Chalmers is határozottan rosszalását fejezte ki a pénzben nyújtott segély miatt, melyhez csak akkor kell fordulni, mikor már minden egyéb eszköz sikertelennek bizonyult a szegény öntevékenységének felébresztésére és igénybevételére.

Majd ha ily egységes, a község mindennemű szükségleteire kiterjeszkedő önkénytes szegéuyápolás fog életbe lépni, csak akkor lehet a foglalkozásszerűen űzött koldúlást kiirtani. A mai kény- szer-szegényápolás mellett ez lehetetlen, mert vannak az ügyefo- gyottaknak oly nemei is, melyekre nézve a szegényadó nem is létezik, s melyeket elveinél fogva ebben nem részesíthet, s nem is szabad részesíteni. Az ártatlan, szégyenlős szegény a hivatalos szegényápolás ismeretkörén kívül esik ; sokan közülök, ha kellő időben csak némi kis összeggel is segélyeztettek volna, megőrizhették volna vagyoni függetlenségöket. Mindenki előtt ismeretesek e körülmények, s ép azért a keresztény felebaráti szeretet szívesen nyújt segédkezet a koldús nyomorának enyhítésére. Egyes ember nincs azon helyzetben, hogy megvizsgálhatná, vájjon a kéregető valójában csak foglalkozásképen üzi-e a koldúlást, vagy a keserű ínség kényszeríti-e arra, hogy alamizsnáért esengjen. Ha egyszer rendezett, egységes községi szegényápolás létezik, akkor balgaság más úton, mint ennek közvetítésével adakozni. Sőt még a legnagyobb mérvben szánalmat gerjesztő arcznak is elhibázott dolog volna valamit adni, mert minden pillanatban nyitva áll előtte az út, hogy a szegényápolás közegeihez forduljon segítségért, ha csak nem tettetésből jajveszékelt. Az ily önkényt nyújtott segély többet használna, mint az állam összes koldúlást tiltó rendeletéi, s hogy mily üdvös volna, kiki megitélheti, ha tudja mily káros úgy a testre, mint a lidekre nézve a koldúlás, s hogy mily óriási összegeket nyel el évenkint a koldúlás. Természetesen az elszegényedés és koldúlás megszüntetésére alakult egyletek azt mondják, hogy az ő rendszerök magában véve elégséges arra, hogy karöltve a hivatalos szegényápolással „minden tényleg felmerülő szükségletnek megfeleljen, s hogy mindaz megtörténjék, nii e tekintetben szűk-