Ratzinger György: Az egyházi szegényápolás története. 2. kötet - 50. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1886, 1887)
Harmadik rész. Újkor. A hitújítástól a jelenkorig
10. §. A lovagrendek és egyletek. 99 daczára a kiapadhatatlan alamizsnálkodásnak, még mindig sokféle nyomor marad, mely segélyért kiált és senkisem hallja szavát. Ha a szegényápoló nővéreknek, kiknek áldozatkészsége mindig többet és többet kiván tenni, húsz házuk volna Párizsban, minden kerületben egy-egy, úgy sok szegény aggastyán ágyban tölthetné az éjét, jóllakhatnék s nyugodtan halhatna meg, minden keserűség nélkül szivökben s egy jobb élet reményében. Igaz, hogy a tudatlanok Írja Du Camp, mindjárt lármáznának a papi befolyás túlkapásai ellen ; de hagyni kellene őket lármázni s e dologban csak azt tekinteni, hogy ezáltal a munkás szeretet tágabb tért nyerne, a nyomor enyhítésre találna s a végelgyengültekre ez jótétemény lenne. De vájjon fog-e teljesülni e dicséretes óhaj ? Miért ne ? Ha csak egy pillantást vetünk mindarra, mi a st. servani padlásszobából már eddig is kikerült, nem lehet okunk a kételkedésre. Du Camp Maxime e szavakkal végzi: „Az intézmény, a mint láttuk, gyümölcsöző, s ha közbe nem jönnek oly törvények, melyek fejlődésében gátolnák, gyarapodni fog s a mai kor idegenkedése daczára mind nagyobb és nagyobb körben fog elterjedni ; bárcsak oly kitérjedésű volna, hogy mindenkit felvehetne, a ki csak hozzá fordúl; bár annyi tagja volna, hogy azokat is felkereshetné, kik azt sem tudják, hogy létezik ; bár minden ügyefogyottat, erőtlent és elhagyottat felvehetne. Csakis oly .szellem mellett, minő most élteti s mely ellenállhatatlan erővel ruházta fel, művelhet csodákat, mert sohasem csügged el, mert erejét önmagából meríti: ez az önfeláldozás szelleme, mely megfeledkezik magáról, hogy csak másokra gondolhasson, tettében magában keresi tette jutalmát, nem kér az emberektől semmit, nekik azonban mindent ád s végtére is a Gondviselésben bízik ; szegényen él, nem riad vissza semmiféle szenvedéstől, hogy ezt másokra nézve . elviselhetővé tegye ; gondját viseli a szerencsétlennek, nem azért, hogy hálára kötelezze, hanem hogy neki használjon, az önmegtagadást oly fokban gyakorolja, hogy a világ megvetéssel néz reá : ez az erény igazi gyakorlása, talán az egyedüli mód arra, hogy itt alant b o 1 d o g o k lehessünk. Láttam egy alkalommal, hogy ezen szegényápoló nővérek egyike nagyon terhes munkával bajlódik; arczomról olvasta le a benyomást, mit e dolog reám tett s igy szólt hozzám: „Uram, ne szánakozzék rajtunk, mi a jobb részt választottuk.“ Nagy fontosságú egylet továbbá az, mely a katonáknak erkölcsileg emelését, értelmi s gyakorlati kiképeztetését tűzte ki feladatául. Ugyanis Írni, számolni, rajzolni stb. tanítják itt a katonákat s a fő gondot vallásos érzületök fölébresztésére fordítják. 7*
