Ratzinger György: Az egyházi szegényápolás története. 1. kötet - 49. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1886, 1887)
Első rész A keresztény ókor. Az egyház keletkezésétől Nagy sz. Gergelyig † 604
2. §, A szabad munka és keresztény egyenlőség. 57 szabadonbocsátotfcjai mint adó- és vámbérlők — az úgynevezett publicanusok, kiknek száma 50,000-re rúgott — alkalmazást államszolgálatban. Ezen szolgálat igen jövedelmező volt, a bérlők pénzre, s a pénzzel tekintélyre és befolyásra tettek szert. Létrejött a pénzaristocratia a szerencsefiak minden gyengeségével és hibájával. Régi patricius családok helyébe a szabadonbocsátottak fiai léptek, kik a mily csúszó-mászók voltak feljebbvalók előtt, oly zsarnokul viselték magukat a köznéppel szemben ; egyrészt a leggyalázatosabb uzsorások és zsarolók, másrészt a legesztelenebb pazarlók és fényűzők voltak. Tőkéik s a kereskedelem, melyet kizárólagosan birtak,1) s az adóbérlet pénzügyi tekintetben a birodalom uraivá s Róma legbefolyásosabb embereivé tették őket, kik csak a despotismus uralma alatt érezték magukat biztonságban, mert ez biztosította számukra az uzsora és zsarolás által szerzett vagyonnak nyugodt élvezetét. A császári Róma nem ismert szabad, dolgos népet, csak szegény szabadokat, px-oletárokat, kiket közköltségen kellett táplálni, vad pompájú színjátékokkal mulattatni, erkölcsi erő nélküli csőcseléket, mely csak a bűnt bajbászta. Ehhez járult a pénzaristocratia, melynek szabadonbocsátottakból álló tagjai rabszolga állapotuk alacsony gondolkodásmódját mindvégig, mint jellemző bélyeget megtartották, kiket élősködők serege, kémek és koldusok, tolvajok és banditák, erkölcstelen áldozatok raja s a rabszolgák serege vett körül. Ezen munkakerülő és henye, hiú és élvezethajhászó társadalom elé a keresztény tan azon kettős követeléssel lépett, hogy egyrészt mindenkinek dolgoznia, másrészt a szerencsétlen rabszolgákat is egyenlő jogit embertársaknak kell tekinteni. A kereszténység a munka szükséges voltát nem csak tanította, hanem e tekintetben Alapitója és apostolai példát is l) A publicanusok nagy társulatokba (societates) állottak, hogy egyesített tőkéikkel kizárólagos hatalmat tudjanak gyakorolni. Nem csak az államjáradékokat, hanem az út- és vízvezetékek építését s sok egyéb munkát felvállaltak, ha nyereség kínálkozott. Hódított tartományoknak és fejedelmeknek, kik zsaroló kormányzók uralma alatt nyögtek, uzsorás kamatokra és nagy értékű zálogokra kölcsönt nyitottak. Zálogkép a leghíresebb templomok régi kincseikkel és remekműveikkel kerültek kezeik közzé. A magánzók értékes kincseit a leggaládabb erőszakoskodással csikarták ki. Az államhatalom, melynek az ily erőszakoskodások ellen védelmet kellett volna nyújtania, a publicanus társulatoktól függött, kik az összes pénzforgalom felett uralmat gyakoroltak. V. ö. Bensen 119. 1. — Akár csak a 19. század jellemzését hallanék, gondolja bizonyára az olvasó!
