Ratzinger György: Az egyházi szegényápolás története. 1. kötet - 49. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1886, 1887)

Bevezetés

6

Bevezetés.

Ezen intézkedések siettették tulajdonkép Róma bukását, a mennyiben e város lakói megszokták, bogy államköltségen tartassanak, mulatságokban részesüljenek (panem et circenses), keverészés mellett kicsapongó életet éljenek. A római polgár a gabona- és kenyéradományokban, mint az athénéi a pénzbeli segélyezésben^ állami zsoldot, évdíjat élvezett politikai állásáért.

A szegénysegélyezés jellegét inkább megközelítik a Traján által életbe léptetett s az árvák gondozására szánt alapítványok. Kezdetben többnyire politikai és'katonai céljuk volt, később, kétségen kívül kér. példák és eszmék befolyása alatt, mindinkább felvevék a szegényalapítványok jellegét.

A pogányság csak olyanok tengödését könnyíté közadakozás utján, kiknek segélyezése inkább zsoldflzetés és nyugdíjhoz, mint szegénygondozáshoz hasonlított. Máskép állott a dolog a zsidóknál, kiknek bölcs telek- és szegénytörvényük volt. Az országnak minden zsidó számára tápot és fentartást kellett nyújtania ; az ország legfőbb ura Isten volt, a ki a földet, törzsek és nemzetségek szerint szétosztá, ezek pedig szabott mérték szerint a családok között. Kövekkel jelölték meg a határokat ; Írástudók okiratokat állítottak ki a földbirtokról. Ez szükséges eljárás volt, mert a családok eredeti birtoka tartósan nem juthatott idegen kézre, gondoskodott erről a törvény a hetedik év megünneplése által. Minden hetedik évben ugaron hagyták a földet, nem volt szabad művelni, sőt fát vagy szőllővesszőt sem lehetett nyesni. A mit a föld művelés nélkül termett, az évnek összes gyümölcse közös jutaléka volt nem csak az idegeneknek, rabszolgáknak és szegényeknek, de sőt még a nyájnak és vadaknak is. Ezen kisebb nyugalomévhez járult a nagy örvendetes év hétszerhét év múlva, melyet harsonazúgás jelzett. Ezen örvendetes év mindent kiegyenlített és helyreállított. Ha valaki földjét, házát elidegenítette vagy szükségből magát és gyermekeit rabszolgaságba adta, most felszabadult, régi birtokát is visszanyerte. így parancsolta meg Isten. Senki sem lehetett maradandóan embernek szolgája, hanem Istennek alattvalója. Ha valaki szegénységbe, nyomorba jutott is, biztatta azon remény és azon tudat, hogy kiszabott idő múlva ő maga vagy legalább gyermekei és utódai visszatérnek atyai házukba, és a családi birtokot visszanyerik. Midőn ezen eset beállott, a szabadonbocsátottak nem tértek vissza üres kézzel. „Ha szabadon bocsátód rabszolgádat, üresen ne engedd el magadtól, hanem adj vele juhaidból, szérűdről, pinezédből, hogy azokból juttass neki, melyekkel urad Istened megáldott.“