Ratzinger György: Az egyházi szegényápolás története. 1. kötet - 49. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1886, 1887)

Bevezetés

Bevez étés.

3

Horác gúnyokat szórt a „ piszkos szegénység “-re s nem tudott elég gyalázó szót mondani rá; Vergil „erénynek“ s a bölcs elsőbbségének tartotta, ha a szegények iránt részvétet nem nyilvánított. A mit ők a közönséges életben a szegénység- és könyörü- letességről tartottak, mindazt elmondá Plautus egyik szinművében : „Az nem tesz a koldusokkal jót, ki nekik enni és inni ad, mert a mit ad, az elveszett, a szegénynek pedig csak nyomorát hosszab- bitja meg.“ *)

A gondolkodásmódnak megfelelt a cselekvés módja. Nem mondhatni, hogy a pogányok nem adakoztak ! Ellenkezőleg a görögök és rómaiak, mint a müveit pogányvilág képviselői, a leg- nagyobbszerü módon ajándékoztak, adakoztak. De ez csak önzésből és csak azért történt, hogy a hatalmasak barátságát megnyerjék, megtartsák és társadalmi tekintélyben emelkedjenek, hogy a kevésbé vagyonos választó polgárok kegyét, befolyását megnyerjék és politikai hatalomhoz jussanak.

Eme bőkezűségnek semmi köze sem volt a jótékonysághoz. Mig a könyörületesség titokban nyújt segélyt, e bőkezűség feltűnést keltett és a közvélemény megvesztegetésére irányúit. Hogy kortársaik mellett az utókor dicséretében is részesüljenek, adományozásaikat és ajándékozásaikat feliratok által igyekeztek megörökíteni, melyek máig is több alakban fenmaradtak.

Adtak és nyújtottak a koldusnak is, de csak azért, hogy megszabaduljanak tőle, vagy pedig szeszélyből, saját megnyugtatásuk czéljából. Seneca, ki ajánlja egyes hálás koldusok megajándékozását, világosan óv a koldusokkal való személyes érintkezéstől. De az indító okoknak, melyeket Seneca felhoz, semmi közük a keresztény szeretethez, czóljuk csak a hiú önmegnyugtatás. Polybius hallatlan dolognak tartja, hogy egy római önkényt és haszonlesés nélkül koldusnak juttatott volna valamit.

Cicero és Seneca a legjobb és legerényesebb képviselői voltak a nagyhirü stoicus iskolának. De hogy dicsőített bőkeziiségök és emberségük mily alacsony fokon állott, legjobban bizonyítja keresetmódjuk. Ebből kitűnik, hogy ezen nagy rómaiak pazarlását jóval felülmúlta keresetmódjuk piszkossága. A nagy Brutus ellensége volt a zsarolásnak, de a leggonoszabb uzsorás volt, a ki a legpiszkosabb üzletekbe is belefogott. Viszont Lucullus szembeszállt az uzsorával, de Ázsiában rendszeres zsarolást űzött, mi által köz>) V. ö. Ratzinger „Die Volkswirthschaft in ihren sittlichen Grundlagen“ 1881. Freiburg. 36. s kv. 11.

1*