Munkálatok - 46. évfolyam (Budapest, Wilckens és Waidl, 1883)

XXV

De int az Ur! s lángpallosú kerubja A jó tudás nehány kis ágait Lemetszve, titkos áldott földbe dugja, Nem éri tévely téli átka itt?

S ez üdv-csirából nőtt ki J ú d a gallya. Mely ős próféták szellemét sugalja. —

Belőle sarjad Jessze szép virága,

Hó szirmain rezg hitfény, szűz erény, Tövén a kigyó foga sohse’ rága,

Nem hervadóit az ős bűn zord derén; Kelyhén galamb ült : Isten szende Lelke S reá malasztnak himporát lehelte. —

Es nőtt e fácska: Golgotha keresztje, Virága is nőtt: ötös rózsaszál A földre véres magvait eresztve, Melyekre napként hit világa száll;

Majd terebélylyé széledt e világon, Hitcikkek ülnek rajt’ ezernyi ágon. —

S vész rázza bár, — gyökét mélyebbre ássa Földből egekre tör e szép sudár . . .

Mint új tavasz, dereng a jó tudása Olthatlan égő tiszta fénysugár;

Bölcs szent Atyák lepik tanítva, karját Kik lomb gyanánt gyümölcseit takarják. —

S a régi kigyó, bár tövére mászott Ráhintve mérges eretnek magot :

A holt levél, mit kárhozat lerázott.

Lehullt ! s a h i t f a újra fölragyog ;

Kél bokrosán babérja, liliomja S népmillióknak fészke sűrű lombja. —