Munkálatok - 45. évfolyam (Budapest, Wilckens és Waidl, 1882)
8. Perpetua
MUNKÁLATOK 45 ÉVF. 254 Ölő bánat képét látom arczodon ; Hagyd a könyet, hisz’ leányod újra, ismét élni fog : Meg nem árthat életének máglya, hóhér, vad, gyilok ; Mert Jézusban hinni, bízni öröklét. Atyám, vajha e szent hitet ismernéd !“ „Tévedsz lányom, Perpetua, tévedésed iszonyú ; Kettegek, hogy vétkiil rójja föl majd ezt a vérboszú ! — Még a botlást könnyen jóvá teheted. Ha elhagyod a rajongó tömeget. Gondold meg, hogy életedhez másnak is van joga; vagy Feledéd már a hű férjet s hogy kisdedek anyja vagy? És gyászba borítni készülsz ősz fejemet !“ Oh, lányom, engem e szörnyű gyász eltemet? S itt feljajdul, hangja megszán esdeni, Elnémítják sűrűn omló könyei. Keservében szive jobban elszorul, És zokogva lánya előtt térdre hull. Sóhajt, zokog nem lel esdö szavakat, Fájdalmában szive csaknem megszakad. — Perpetua reszket, szorong; szemében köny tündököl, Keble zajgó viharában esdve néz az égre föl. Élet, halál van előtte, Választani kell közötte : Ott anyai boldogsága Földi öröm- s kéjre várja ; Itt kín, halál eltűrése Jézusához vezet végre . . . De nem kerül pillanatba, El van döntve keble harcza. „Hittagadás árán nyernék életet ? Szent hitemtől, atyám, el nem térhetek. — Szól nyugodtan s megcsókolja ősz atyját — Bucsú-csókoin kedvesimnek adjad át.“ E szavakra betoppan a vérbiró. „Hithagyásra hát sehogy sem bírható ? ! — Kiált dűhvel, szava dörg, mint szörnyű átok — Hej, legények, vadak elé hurczoljátok !“ Beront a hóhérok rémséges csapatja, Hogy Jézus jegyesét halálra ragadja, S írn az ősz, ki előbb zokogva kesergett, Mintha harcz-tusára várná a sereget Szemében villám gyűl, néz, figyel komoran . . . „Csak perczig várjatok !“ s e szóval elrohan.
