Munkálatok - 45. évfolyam (Budapest, Wilckens és Waidl, 1882)
7. A Szentirás olvasásakor
MUNKÁLATOK 45. ÉVŰ. 250 Ha mégis ősi vétkeink után Önönmagunkkal küzdni kellene ; Mert ép’ az ész, ez égi fénysugár, Ha égi forrásához nem vezet, A vészthozó; s ki járja útait, Eltéved és örökre elveszett. Előttem gyászos kép gyanánt lebeg Feldúlt alakja népek ezrinek, Örült kezekkel önnön életét E gyáva had mint semmisíti meg! S e kép való; — mert lám a szenvedély, Mit vak hevében féken tart a hit, Ezt elveté, az ész rabszolga lett, Útjában minden gátat tör, szakit. Hiába zeng a dicsdal mindenütt Magasztalván a tiszta emberit, S a romba döntött erkölcs gátain Erényt és bűnt egyképen istenit : Az ember gyönge, — gondolatba vész A mindent átölelni szánt erő, S a gondolat, e szélüzött hajó Kormánytalan hamar zátonyra jö. Vagy hol az út, az ész alkotta mód, Mely vágyainknak egykép megfelel ? S a jól megértett ész szava után A boldogságra bizton juttat el ? Oh mért nem boldog akkor a világ, Miért a törvény roppant halmaza? — Mellette mégis felnyüg a család, Az egyes ember és egész haza ! lm itt a tévely, mely dühöngve dűl, És áldoz néki egyre a világ: Szabadnak hirdetik az emberit, Felette mégis törvény és birák! Ha nincs szabály, csak az, mi emberi, S az mind szabad, mit jóvá hágy az ész : Minek a törvény? — így az egyesek Szabad meggyőződése kárba vész!
