Balmes Jakab: A protestantismus és katholicismus vonatkozással az europai polgárisodásra. I. kötet - 28. évfolyam (Pest, Emich Gusztáv Magyar Akad. Nyomdász, 1865)

Első fejezet

0

dették, e fők iránt meggondolatlanul titkos előszeretetre gyuladhat, heves gyalázó beszédeiket a nemes harag kifejezéséül, túlkapásaikat a szellem jogának védelmére használt fegyverekül tekintheti. Ámbár gondoljuk meg és soha szem elöl ne téveszsziik, hogy ezen emberek a szabaditélet elvét csak azért hirdették, hogy annak paizsa megett a törvényes hatalom ellen védelmet találjanak, s igy biztosítva, tanaik jármát mások nyakába akaszthassák. Az Istentől rendelt törvényszerű hatalmat kiforgatni s a magukét an nak romjain felépíteni törekedtek. Fájdalmas szükségesség ezen állítás mellett bizonyítékokat felhozni, nem mintha bőven nem volnának, hanem mivel épen a legbiztosabbak és legkevésbbé elvethe- tők oly szavakból s tettekből állanak, a melyek a protestantismus alapítóinak legnagyobb szégyenére válnak s melyeket csak undorral említhetünk : valóban e vádakat csak pirulással hozhatjuk fel, mert a papirt is, melyen feljegyezvék, bemocskolni látszanak. *)

Luther, kit ne'melyek még mindig magas gondolkozásu , nemes és fennkölt lelkű férfiunak , s az emberi jogok védőjének akarnak feltüntetni, irataiban a legbiztosabb s legvilágosabb bizonyítványát hagyta hátra jelleme indulatosságának, határtalan durvaságának s gyűlöletes türelmetlenségének. VIII. Henrik, Angolország királya, Luther „de captivitate Babylo nica“ cirnii munkáját megtáinadá , ily vakmerőség miatt Luther levélben válaszol a királynak, melyben öt istentelennek, esztelennek, bolondházinak s disznók és szamarakként mosdatlan-; nak nevezi. Valamint pedig a királyi felség iránt semmi tisztelet és tekintettel nem viseltetett, úgy az érdemtől is megtagadta azt. Erasmust, századának talán legtudósabb emberét, vagy legalább az ismeretek terjedelme, lelki fennség s teljre nézve elsejét, Luther és pártfelei iránt tanúsított elnézése dacára, az indulatos vallásujító , kinek pártját követni nem akarta, oly durván támadta meg, miszerént ily panaszszavakra fakadóit, hogy „kényszerítve érezte magát agg korában vad állattal vagy veszett vadkannal szembeszállni.“ Luther azonban nem elégedék meg szavakkal, tettekre is átment ; köztudomású dolog , hogy bujtogatása következtében lett Karl- stadt a szász herceg országából száműzve , ki aztán nyomorában fahordással s egyéb durva munkákkal volt kénytelen élelmét keresni. Luther elhir- hedt vitájában a zvinglipártiakkal, sem tagadá meg jellemét, őket átkozottaknak, bolondoknak s istenkár omlóknak nevezvén. Midőn másként gondolkozó újító-társaival igy bánt, természetesnek találandjuk, ha a lőveni tudorokat vadállatok, disznók, pogá- nyok, epikureusok és istentagadóknak nevezte, és még más elnevezésekkel illette, melyeket azonban felemlítenünk tiltja az illem ; ha elkeseredettségében a pápa ellen kifakadva őt „ragadozó farkasnak nevezi, ki ellen az egész világnak fegyvert kellene ragadni, be sem várva a ható-