Manahan Ambrus: A kath. egyház diadala az első századokban - 27. évfolyam (Pest, Emich Gusztáv Magyar Akad. Nyomdász, 1864)
Negyedik könyv. A kath. anyaszentegyház diadala jótékonyságot, felvilágosodást és szentséget terjeszt el az egész földön
277 jártas vala a héber, aegyptusi , syr, görög és latin irodalomban. Nagy utazásokat tett ismeret gyűjtés végett, és igen kevés volt a korában kapható könyv, melyet el nem olvasott volna. E mellett pedig oly benső vala hite, hogy már árnyékától és nevétől is borzadott a tévelynek a kath. igazság dolgában. Ép annyira utálta a felebaráti szeretetlenséget, és misem vala képes őt visszatartani — még önmegtartóztatás iránti hajlama sem, hogy mindenki iránt legnagyobb vendégszeretettel viseltessék. Szeretete a szerencsétlenek, elhagyottak és betegek iránt minden egyéb kittinő tulajdonát fölülmúlta, any- nyira, hogy a vagyonosok őt szokták megbízni a legdúsabb alamizsnák kiosztásával; némelyek — mint például Olympias — nagy mennyiségű pénzt és földeket adtak neki át, hogy azokat tetszése szerént oszsza ki. Mii vei több helye mutatja, hogy a keresztények azon korban a betegek és szegényeknek legdásabb alamizsnát nyújtottak. A rajz, mit bizonyos Aerius fölszenteléséről nyújt, az akkori egyház általános jótékonyságába egy tekintetet hagy vetnünk. Eustach, sebastei püspök Armeniában, áldozárrá szentelé Aeriust, és rábizta a jövevények, betegek és szegények menhelyei feletti ügyeletet. „Mert az egyház főpapjai“—úgymond Epiphan—„ily házakat emelnek, betegeket, és iigyefogyottakat gyűjtenek össze, és mindent elkövetnek gyámolitásukra.“ A kath. egyháznak a szerencsétlenek és gyámoltalanok iránti szeretete és tisztelete szépen van kifejezve egy ös régi műben, mely azt mondja, hogy az özvegyek és árvák úgy tekintetnek Jeruzsálemünk templomában, mint „égő áldozat-oltár,“ míg a sz. szüzek — kiket az egyház tart fen és tisztel — a mi „illatáldozat- oltárunk,“ vagy maga az illatáldozat. ') Magukat a mezei püspököket is — bármennyire terjedett legyen méltóságuk és jogkörük — a szegények iránti buzgó gondosságukért tisztelendők- nek nyilvánitá az ujcaesareai zsinat (313—319).2) A fenebb említett ős canonok meghagyják barátságos felvétetését az idegen , sőt oly papoknak is, kik elégséges bizonyítvány nélkül jönnek. Méltán mondhatta Erasmus (csaknem Maximus — ötödik századi turini püspök — szavaival), midőn minden oldalról látta az egyháznak a szegények, gyámoltalanok és szorongatot') Constit. Apóst. lib. II. o. 26. — J) Van Espen tom. VI. p. 185.
