Manahan Ambrus: A kath. egyház diadala az első századokban - 27. évfolyam (Pest, Emich Gusztáv Magyar Akad. Nyomdász, 1864)
XIV Virgil szép nyelvén beszéltek, kik Sappho, Pindar, Ovid, Horác fellengző dalait zengték, a legelvetemültebb, az állatiasság legmélyebb fertőjében fetrengő emberek valának. Nem tudják, hogy azok, kik a szigorú erkölcs- birót, Catót, a bölcs erkölcsirót, Senecát, bámulták, megkoszonízták : tetteikben kinevették a szép szavakat ; magával a szigorú biróval, a bölcs Íróval a legundokabb érzéki kéj rabjai valának ; hogy saját gyermekeiket szemétdombra vetették, a gyönge szüzeket rendszeres módon, nyilvánosan, isteneik tiszteletére, a templomokban megfertöztetlék, a rabszolgát bárómmá aljasították, a családi kötelékeket széttépték, a szegényeket, koldusokat éhen veszni engedték, vagy hogy nyomorukból kimentsék, agyonverték, vízbe fulasztották ; hogy isteneik tiszteletére embereket áldoztak, szóval, hiven utánozták, követték mindazt, mit isteneik tettek, kik után most oly epedön sóhajt a korszellem fényében ragyogó ember. Ezen isteneket, ezen kort óhajtja vissza a kereszténység által megváltott, megtisztult, méltóságába viszszahelyezett emberiség ! Nincs rútabb bűn, mint a hálátlanság, s e rút bűn terheli mindazokat, kik a kereszténység szelíd, boldogító légkörében élve, nem ismerik el jótékony hatását, hanem az után sóvárognak, mi boldogtalan őseinket annyi ezredéven át sujtá. íme alig pirul a kereszténység támadó hajnala, alig száradnak fel az ártatlan bárány vércseppjei : az evangélium hirdetői, az egyszerű halászok rövid időn meghódítják Istennek a világot, mely eddig a gonosz lélek rabságában sinlődött. A mustármag gyorsan terebélyes fává nő; gyökereit a hőslelkü vértanuk harmata áztatja, lombjai alatt biztos menhelyet nyer az üldözött ember, a gyermek, a szűz,
