Ruinart Theodorik: Hiteles vértanui emlékiratok. III. - 21. évfolyam (Buda, Bagó Márton, 1857)

Előszó

IX

jék s világítson is; prófétára, ki hatalmas szavával rázza fel az aluszékony lelkeket, és edzze a szivek legmélyébe a hit szükségének érzetét.

Haj! de mikor jő e próféta? ... Mit várakoznánk rá? Itt van, itt az egyház, ezen állandó, csalhatlan, isteni küldött, kerub s próféta; fölként szolgái a papok; hangzik ajkaikról mindenféle Isten szava; forgatják az ige lángpallosát, hintik az evangéliumi magvat; csak jóakarat, az örök üdvösség kívánsága kellene: s a jó Isten megadná a hit ajándékát; a hitközöny eltűnnék; erre törekszik ő, az örök próféta.

Ezen célja elérésében tehetségünk szerint segí- tendok az édes egyházat, a mi drága alfánkat lépünk mi ki a nyilvánosság elé az Ö legcsekélyebb fiai.

Nézzetek e könyvbe; és tanuljátok e hős bajnokoktól, miszerint nem csupán kenyérből él az ember, hanem az igéből is, melly Isten szájából jő; tanuljátok becsülni a hitet, melly mellett ők vérökkel tanuskodá- nak, s mellyre ti is ünnepélyesen leköteleztétek magatokat, a szent keresztségben ! Ez egyedül a mi szavunk és hithirdetésünk ; a többiben szóljanak e hit becse felől a vértanuk ezrei, kiáltsanak sebeik, csikorogjanak kineszközeik, keljenek föl a vérrel olly bőven öntözött sziklák. . . .

„Rajongóknak vélik azokat, — igy irLaktancius