Ruinart Theodorik: Hiteles vértanui emlékiratok. II. - 20. évfolyam (Buda, Bagó Márton, 1856)

Prudencius Aurél dicséneke szent Lőrinc vértanuságáról

198

Pókszövet rejti el.

Ingadozó fonalával a rést bekötözve egészen, így elavult romnak látszék düledékes alakja. —

A keresők ezt látva, megálltak bámulatukban,

És tanakodván egymás közt, szálának imigyen : Nemde botorság vélni bogy itt ember legyen, a hol Férgek kis nyoma is látszik, ha bemásznimerének. Hangyaerö képes széttépni e lengeteg hálót,

S azt gondolni, hogy ember osont ide, — esztelenek mi! —

Valljon a nagy test siilya le nem fosztotta-e volna ?

A gonosz útmutató méltóbb bűnhődni kezünktől,

A ki ravasz csellel kihozott e puszta romokhoz,

És hazudá, hogy Bódog imitt lappangna, azonban Máshol rejlik az, és illyképen elűzte fejéről Társa a vészzivatart, mely lyel haragunk fenyegette. Vissza azért, mert hogyha tovább itt állva maradnánk,

A sokaság ki nevet s balgáknak fogna nevezni, Hogy szökevényt keresénk a helyen, melly emberi lényt nem

Rejthete el, mert ősi föveny s pókok szövevénye, Zárta körül, s nyomokat nem hordoz ölén a poros föld.

Erre sietve kigyult méreggel szerte oszoltak,

S Isten, az írásnak szavaként, a boszúval ijesztő Esztelenekre mosolyt vet alá magas égi lakából, Bódogját áldás-ernyőjével betakarván,

Mellynck óvó árnyéka alatt mosolyogva löké el Melléről a tüzes nyilakat; nem dulhata mérgök, Mert hit fegyvereit hordozta magán, az igének Pallosa volt szájában, erény páncéla ragyoglott Szűz mellén, sokasult érdem koronája fejéről.

Milly bölcs és gazdag vagy örök lény ! védve- ket adni,

Mellyekkel megalázza világnak erösit a gyönge. Népek alig birják magukat nagy bástyafalakkal Védni, s ha gyakran erőikben bíznának, az ellen Megszállván a vidék hegyeit, megvivja a várost.