Ruinart Theodorik: Hiteles vértanui emlékiratok. II. - 20. évfolyam (Buda, Bagó Márton, 1856)
Prudencius Aurél dicséneke szent Lőrinc vértanuságáról
193 Mit tegyen ő illy nagy szükségben?! Tápszere nincsen, Melylyel az éhségtől gyötrött jámbort foliidítse Nincs tűz, melly a hidegvettet melegítse fagyából! így töprenkedik, és Krisztushoz imát rebeg ajka: Nyujtna segélyt s módot neki, mint vigye végbe parancsát ! S ime a tüskében szöllö fürtöt hoza létre Isten, melly egyenest a bágyadt főre lecsiiggött, Hogy könnyű legyen e tápláló szert leszakítni A kisded szárról. Eltelvén égi vigaszszal Bódog e menny adománya fölött, azt hála-örömmel Tépte le s illeszté a haldokló ajakára. Ámde csukott fogain nem juthata által az édes Eledel; a teljes szemeket kifacsarja tehát ö , S hogy folyadékát így becsepegtethesse a szájba, A merev állkapcát ujjal kifeszítni törekszik ; Miglen az Istennek segedelmével sikerűle Hosszas fáradozás- s nem lankadt kéz erejével Összeaszott száján kis rést tágítni, a mellyen A kifacsart szőllő nedvét önthette torokba. Erre föleszmél és melegülnek tagjai, fény ül Már szemiben ; s a nyelv, mellyet torkához apaszta A hideg és éhség, újólag megkezdi beszédét, A lesikamlott nedv tért nyitván gyönge szavának. Föléledvén ö Bódognak látja közelről Jól ismert arcát, s tüstént karjaiba szorítván Elkéstén nyájas panaszokra fakad: „hiszen, úgymond , Hogy még látandlak, már rég tudatá velem az Ur, Bódog legkedvesb fiam ! Oh hogy késhetei eddig ? Mik tartoztattak föl ? szólj ! — Ha rövidke időre Testemnek gyarlón engedtem is, ámde azért még Keblem hü maradott. Tanusitják azt e hely és az Állapot, a mellyben végsőmben küzdve találtál, Hogy nem ijeszte halál félelme, se rettege lelkem Krisztus elé fölszállni. Elillantottam ugyan, nem Mintha ragaszkodnáme világhoz, nem; de e gyarló Testben nem bíztam. Hitemet ha kevésre becsülném S élet után vágynám, most nem volnék-e lakomban 13 Maximust a csodás szöl- löfürt fölüdíti.
