Szeretet gyöngyei. 1854-ik évi karácsonhó VIII-ikának emlékeül szentelve (Pest, Landerer és Heckenast, 1855)

A szép tavasznak napja fölmerült,

S keblem kertében bájvirány mosolygott, Kellemdús ámbra körzé a virágot, Gyöngédbe szirmán gyöngyös harmat ült.

Láttára elmém, szivem földerült,

Most csengni hallék egy szelídke hangot : Ne hadd enyészni itt e szép virágot, Szakaszd le, s kit hőn kedvelsz, néki küldd.

Szivem sugalma volt ez ! — lángszivemnek, Hajolni erre mindig kész vagyok ;

Hogy is lehetnék ellenére szümnek?

Egyetlen egy virágot nem hagyok.

Szedem füzérbe mind, és nyújtom annak, Kit szűm szeretve áld — szűz Máriának.

1 oPs' I