A pesti növendékpapság magyar iskolájának munkálatai - 15. évfolyam (Pest, Trattner-Károlyi, 1848)
Korunk nagy vallási kérdeseinek fejtegetései
29 dog életet nyerhessen, szükséges volt, hogy az isteni éltető elem újólag visszatérjen, az embert megszentelje ’s a’ boldog halhatlanságra táplálja. Megtörtént-e ez? Az Isten’ fiának megtestesülése vala azon nagyszerű cselekvény , inelly által az Isten az emberi természetbe behatott. Az Istenemberben létesült az isteni természetnek egyesülése az emberivel, és ez utóbbinak az első általi áthatása. Következőleg akkor fogja Isten éltetni ’s megszentelni az emberiséget : ha ebben az isteninek, melly Krisztusban létez, megtestesülése , folytatódik , vagyis, ha azon megszentelés mely- lyel a’ Fiuisten az emberi természetet áthatotta ’s megszentelte , az egész emberiség- és egyes emberekre átmegy. De mikép’ mehet ez az egész emberiség- és egyes emberekre át ? Valljon lehozhatja-e az ember az Igét és Isten’ lelkét; ’s isteni életerő gyanánt sajátává teheti-e azt ? ezt nem teheti ; az Igének és Isten’ lelkének kell inkább az emberre leszállni, ’s benne lakást venni. ') ’S megtörténik-e ez? és hol történik meg? — Nehéz kérdések. De tudunk felelni, mert Krisztus erre megtanított. Ő mondá: ,,A’ ki testemet eszi, ’s véremet iszsza, az bennem marad, és én ő benne. Valamint az élő Atya engem elküldött, és én az Atya által élek; úgy az is, ki engem eszik, általam fog élni. Ez a’ kenyér, melly égből jött le.2) E’ helyen mind a’két említett kérdés választ nyer. Az elsőre nézve biztosíttatunk, hogy Isten’ Krisztusa valósággal egyesül az emberrel, és hogy Krisztus olly életet ad az embernek, melly hasonló Krisztusnak Atyától nyert életéhez. Valamint ő (Krisztus) Atyja által él, úgy ki őt eszi, ő általa. Már most milly élet az, mellyet Krisztus Atyja által él ? Az Atya ezen életnek örök forrása; ő annak örök fóntartója, ő éltető lángja , utolsó czélja ’s vége, legfőbb szeretete ’s legmélyebb boldogsága ez életnek. Hasonlólag történik annak életével, ki a’ Fiú által él. Az emberbe köl— 1) Ján. 14, 23 2) Ján. 6, 57—59.
