Munkálatai a pesti nevendék-papság magyar iskolájának. - 4. évfolyam (Buda, Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, 1837)

Második Rész. Eredetiek

227

ollyakat, kik az emberek köztt eláradt gonoszok miatt föl- bosszontatva, —nem nézhetvén többé az eltiport ártatlanságot , a’ fölmagasztalt vétket, a’ megvetett érdemet, a’ megjutalmazott érdemetlent, az elgázolt törvényeket, az uralkodó önkényt, — az emberektől messzire eltaszított helyeket, járatlan bérezek’ sivatagiban kerestek csendes lakást, mellyet többé ember meg nem háborítna; ha csak tébolygó vándor, fáradságának pihenést, tévedéseinek útba - igazítást kérve, nem vetődnék néha néha hozzájok, mind kettőt csak olly biztos fogadás alatt megnyerendő, hogy a’ még nem ismert magányt senkinek föl nem födözendi. Az embergyülölés’, ’s dühös- ség’ legszélsőbb határait, meddig az igazságtalan’, és há- ládatlanság’, ’s egyéb vétkek’ tapasztalása vihetik sokszor a’ jó embert is, fösti Lucianus, ama nagy misanthropus- ban, ki Timon’ neve alatt ismeretes. „Ez a’ magános darab föld — mondá Timon t* lesz lakhelyem és sírom. Mindent a’ mi ember, ’s így neveztetik, jövendőre megvetek. Ismeretség, barátság, szánakodás, könyörületesség többé nem tartoznak hozzám. Szerencsétlenen sajnálkozni, szűkölködőt fölsegítni, erőtlenség és vétek. Mezei vadakként akarok egyedül élni, ’s nem lesz Timonnak egyéb barátja, mint Timon. Minden embert semmirekellőnek ’s csalárdnak tartok, velek társalkodást szentségtörésnek, — barátkozást játéknak. Atkozott a’ nap, mellyen valaki szemem’ elébe kerül! Úgy nézem az embereket, mint réz-, vagy kő -tuskókat, — velek kékével nem élek, — hozzájok semmi közöm, — magánosságom lesz örökös határ közöttem, és közöttök. Rokonok, barátok, hon, csak üres nevek, mellyeket csak az ostoba tart tiszteletben. Útálom a’ dicséretet, — átkozom a’ csömör hizel- kedést. Nem másban, csak magamban akarok ezután gyös nörködni, — egyedül áldozom az isteneknek, egyedül eszem, magam leszek szomszédom, ’s társam, egyedül élek, egyedül halok! — Zsémbelődésem., ellenkező szabásaim, — kegyetlenségem, — haragom ’-s emberte15*