Munkálatai a pesti nevendék-papság magyar iskolájának. - 4. évfolyam (Buda, Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, 1837)
Második Rész. Eredetiek
107 lomhoz, és én czélom’ elértem, én boldog, örökre boldog vagyok ! De vajmi hüledez szegény, midőn szemébe ötlik a’ teke rvé nyes tömkeleg, melly czéljától elválasztja,’s mellyen semmi Ariadné' fonala keresztül nem vezérelheti. Szegény! kitűzi magának a’ magas czélt, kíjegyzi a’ pályát, óriási lökélettel indul neki, de csak alig hogy meglépte azt, máris megbotlott : — vissza tántorog, ’s újra neki tör, — de annál nagyobbat esik ; >— fölkel, újra vív,------’s mintha haladna? — de már ismét elesett: még egyszer főivánszorog, de már csügged, roskadozik. Visszatekint, ’s pályája’ küszöbén csak esései ötlenek szemeibe ; előre tekint, ’s czélját még csak alig sejti a’távolhan. •— Kebele szorulni kezd: megállapodni nem mer; mert tudja, hogy csak haladva juthat czéljához; új vállalkozásra szinte nincs szive, mert fél újra elesni, — habozik szegény, a’kétségbeesés’ orkánja mármár örvényébe szédíti; borzad, —töp- renkedik—tűnődik, végre okoskodni kezd, ha nem csalódás tűzte-e ki czélját? de az ész, és a’ szivébe irt erkölcsi törvénynek szentsége, mellyet akaratja ellen is tisztel, csak hamar szétverik helytelen gyanúit, — gyarlóságában kere3 menedéket; de lélekismerete mindenkor csak rá vet, mint kitől függött volna gyarlóságán erőt venni. Sorsosihoz fordul, de fájdalom! ezeknél is csak azt találja: „optimus ille qui minimis urgetur.“ Még egy menedéket épít magának teremtője’ Atyai jóságában; de igazsága’ villám ötletei szétmennykövezik azt is, — Ekkor, fellegvárai’ romjain veszi észre, mi nagy és nehéz embernek lenni, ’s sóhajtva igazolja Seneca’ mondását; Magnam rem puta unum hominem agere; a) akkor veszi észre, hogy nincs kit a’ mindenség’ romjai, Horátz szerint, rettegés nélkül temessenek - el szóval : ekkor látja kicsinségét, és semmiségét, ’s elkeseredve tördeli: „Én szerencsétlen! ki szabadíl-ki e’ halálnak testéből?“ Nem — — vagy nincs a) Epist. 120.
