Communio, 2016 (24. évfolyam, 1-4. szám)
2016 / 1-2. szám - Az irgalmasság - Török Csaba: Apologia misericordiae
Apologia misericordiae 75 Nietzsche kapcsán annyit mondhatunk el, hogy az „emberfeletti ember” gondolata jelen van a Szentírásban is. Pál apostol írja: „A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele [ti. Krisztussal] együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk” (Róm 6,4). Miben áll a régi és az új életnek a lényege? „Amint a bűn egy ember által lépett a világba, s a bűn miatt a halál, és így a halál minden emberre átterjedt, mivel mindnyájan vétkeztek... Ha ugyanis egy ember vétke miatt, az egy által uralkodott a halál, mennyivel inkább uralkodnak az egy Jézus Krisztus által az életben azok, akik a bőséges kegyelem és a a megigazulás ajándékát kapják. Amint tehát egy ember vétke miatt büntetés szállt minden emberre, úgy árad minden emberre életadó megigazulás egynek igaz volta miatt” (Róm 5,12.17-18). A radikális eltérés az újba való felemelkedés módjában áll: miközben Nietzsche vallja ezen út önerőből bejárhatóságát, addig a keresztény hit az isteni irgalom távlatában tartja mindezt lehetségesnek. Az első esetben erőre és akarásra van szükség, az öntörvény kiszabására; a másodikban ellenben a kegyelem erejére, amely — mint fentebb láttuk - nem kiiktatja, hanem beteljesíti az embert. A két életút a mindennapok tapasztalatában úgy valósul meg, mint a hatalom emberének, illetve az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit megvalósító embernek az előrehaladása. Úgy véljük, pusztán emberi valóságunk tényei alapján, minden hitbeli meggyőződéstől függetlenül mérlegelhető, melyik út emberibb és méltóbb. Ha félreértjük a kegyelmet, akkor jogossá válik az irgalmasság ellen tett ellenvetés. Ha azonban a Biblia horizontjába helyezzük a kérdést, akkor megmutatkozik az ellenvetés helyt nem állósága. A hatalmasok abban hisznek, hogy önerőből, mindenkitől függetlenül felemelkedhetnek - ez a „nem függés” azonban nem más, mint az ego, az emberi én ab-solutus (mindentől eloldott) mivoltának a megvallása. Ahol azonban az individuum abszolúttá válik, nem marad hely a másiknak. Az irgalmasok ezzel szemben úgy szemlélik önnön felemelkedésüket, mint ami egyszerre a kegyelem és az öntevékenység gyümölcse, co-operatio. Ezért soha nem érzik magukat, még a leghatározottabb, legerőteljesebb, legsajátabb cselekvésükben sem abszolút individuumnak. Önállításuk és énkiteljesítésük a relációk hálójában valósul meg, létük mind vertikálisan, mind horizontálisan relatív, ám ebben nem végül Isten mindenkinek irgalmat juttat? Ha igy lenne, az emberi szabadság valóban értelmét vesztené. Paradox módon azt kell mondanunk, hogy a pokol létének állítása elengedhetetlen akkor, amikor egyszersmind állítani akarjuk a valódi és radikális emberi szabadságot, ezzel együtt pedig szeretnénk méltó és értelmes módon meghirdetni Isten irgalmasságának evangéliumát.
