Communio, 2016 (24. évfolyam, 1-4. szám)
2016 / 3-4. szám - A nagyváros - Martínez Fernández, Javier - Szalay Mátyás (ford.): Túl a világi észen
Túl a világi észen 81 hagyományt, s visszaperelték annak értelmét az emberi élet számára, túl a dualista vagy más módon töredékes torzulásokon, melyeket a világi ész és a kereszténység világi átértelmezéseinek számos változata hozott létre. Más szóval, e kísérletek megpróbálják visszaállítani a hagyományt, elkerülve a MacIntyre által fentebb jelzett csapdát: a hagyományt feladva igyekeznek értelmet nyerni, vagyis azt mondatják a hagyománnyal, amit már a világi ész is hirdet, anélkül, hogy szüksége lenne a hitre. IV. Az út a középpont felé: tájak és útjelzők Előadásomnak e befejező részében szeretném felhívni a figyelmet a középpont felé vezető ösvény útjelzőire. Noha nagyrészt megmaradok a teológia területén, ahogyan ez e konferencia szellemisége miatt elvárható, szeretném megemlíteni, hogy a „középpont” „visszafoglalása” magába foglal három olyan szempontot, melyek egy bizonyos perikhorésziszben egyesülnek egymással. Ez biztosítja egymáshoz tartozásukat, s hogy a kereszténység teljességéhez egy egyedülálló formában szükségük legyen egymásra. Az Egyház középpontjához való odatartozásának e három szempontja az Egyház Tanítóhivatalának tanítása, a teológia feladata és Isten népének karizmatikus élete. Természetesen Krisztus testének életéhez fűződő e három szempontból az apostoli szolgálatnak megvan az a különleges küldetése, melyet az Úr adott és biztosított számára, hogy megőrizze s továbbadja a hagyományt. Mindazonáltal a három közül egyetlen szempontot sem választhatunk le, anélkül, hogy ezzel szét ne rombolnánk, vagy legalábbis komoly kárt ne okoznánk a Krisztusi Test egészének. Ez érvényes például akkor is, amikor a Tanítóhivatal az Egyház életének lényeges pontjaként ragaszkodik az Egyház társadalmi tanításához. Ida a keresztény emberek többsége saját életét a világi ész keretei között értelmezi, az Egyház társadalmi tanítása absztrakt és elméleti gondolatmenetnek tűnik számára. Csak kevesen veszik komolyan, s a többség egyszerűen tudomást sem vesz róla. Ha az az eset állna fenn, hogy a pásztorok tanítása nem volna valóban „teológikus”, hanem a teológiai s a lelkipásztori gondoskodás modern és halálos elválasztásán alapulna, akkor a keresztény emberek útmutatás nélkül maradnának. Mi több, a keresztény hit elkülönülne az észtől, s ezért hamarosan feloldódna a világban, valószínűleg valamilyen keresztény színezetű vallásban. Megfordítva pedig, amikor a teológia nem jeleníti meg az Egyház tapasztalatának rendszeres reflexióját és nem fordít elég figyelmet a hagyomány és a Tanítóhivatal tekintélyére, elkerülhetetlenül az ideológia és evilági hatalmak eszközévé válik.